A játékok

 - Szaladj! - siettem végig a nyikorgó padlón, követve a huncutul kacarászó csattogó talpacskák gazdáját. - Elkaplak, vigyázz!

Nelli úgy futott előlem, mintha az élete múlna rajta, négy éves kis testének minden erejét beleadta a menekülésbe. Néha hátra-hátranézett, teli szájjal nevetve, szeme csillogott az izgatottságtól. Sűrű, barna haja, amit reggel még olyan szépen befontam, most kócosan lobogott mögötte, ahogy hirtelen befordult a szobájába, és becsapta maga mögött az ajtót.

Óvatosan lassítottam, komótos léptekkel közelítettem a szobája felé. Az emeleti szobákat összekötő folyosó üresen tátongott, csupán a falon lógtak a családunkat ábrázoló képek. Eleinte csak ketten a férjemmel. Aztán hármasban egy babával. Majd négyesben. Aztán megint csak hármasban, csak egy gyerekkel. Végül a sorban legutolsó bekeretezett képen, közvetlenül Nelli szobája mellett, már csak mi ketten szerepeltünk. Gondolom az apjánál megvannak a maguk közös fotói is. Bár az alapján, amit Nelli mesélt a "Tündéremről", az új nő annyira nem rajongott a hozott család gondolatáért, szóval még az is lehet, hogy nincsenek is közös képei az apjával.

Játékosan osontam az ajtóhoz, hogy lassan, megjátszott félelemmel nyissak be.

Csakhogy az ajtó zárva volt.

- Kicsim, véletlenül bezártad magad?

Csend.

- Nelli! Nyisd ki az ajtót!

Fájdalmas csend. A fülem betöltötte a szívem egyre gyorsuló dobogása. A szám kiszáradt, a torkom összeszorult. Egy pillanat alatt elöntött a pánik. Túlságosan ismerős volt a helyzet.

- Nelli! - most már nem teketóriáztam, kétségbeesetten dörömböltem az ajtón.

Nem törődtem az esetleges drága javítási költségekkel, vállal próbáltam meg betörni. Csak annyit értem el vele, hogy a karom elzsibbadt és talán másnapra tele leszek lila foltokkal. Nem érdekelt. Lelki szemeim előtt csak a cél lebegett, hogy valahogy bejussak a gyerekszobába. Gyorsan elszaladtam valamiféle célszerszámért, amivel kifeszíthetem a zárat.

Mire visszaértem, az ajtó nyitva várt.

- Kicsikém, minden rendben? - akárhogy igyekeztem, a hangom reszketett. Nem jött válasz. Lassan léptem be, az ajtó halkan megnyikordult.

Nelli háttal ült nekem, békésen játszott egy dobozból kihalászott játékokkal. A vér is megfagyott az ereimben a látványtól.

- Hogy találtad meg ezt? - szaladt ki belőlem a meglepetés. A szekrény tetejére pakoltuk, Nelli nem is tudott a létezéséről.

- Miért pakoltátok el őket, anya? - hangja furcsán kongott, színtelen volt és üres.

- Ezekkel már nem játszott senki. - válaszoltam halkan. Araszolva közelítettem a kislányhoz, aki éppen egy kis műanyag markolót babrált.

- Én még szerettem volna velük játszani.

- Tudom, kincsem.

- Miért nem hagytátok elöl nekem őket? - hirtelen fordult hátra, és nekem minden lelkierőmre szükségem volt, hogy ne sikítsak fel az ijedtségtől.

Mindenem remegett. A szemem szúrni kezdett, a sírás kerülgetett.

- Kérlek... Kérlek, engedd el őt... - motyogtam, miközben kicsordult az első könnycsepp a szememből. - Nem veszíthetem el még őt is...

Nelli szemei üresen, fénytelenül meredtek ki fakó arcából. Homályosak voltak, mintha hályog borítaná őket. Hangja eltorzult, két oktávon szólalt meg. Számonkérőn, követelőzőn sikított fel:

- Miért nem hagytátok elöl nekem őket?!

- Szeretnéd, hogy valamelyiket kint hagyjuk? - légzésem szabálytalanná vált, a hangom minden igyekezetem ellenére remegett. - Azt a markolót? Az volt a kedvenced.

- Igen. - nézett le valamelyest megnyugodva a kezében tartott játékra. - Ezt is, meg még a kamiont.

- Jól van, kincsem. Elöl hagyom őket neked. De a többit elpakoljuk, rendben?

- Jó.

- Elengeded most már a kishúgod? - próbáltam megőrizni valamit maradék anyai szigoromból, hátha hatok rá vele. Az üres, fakó szemek felnéztek rám. Minden erőm összegyűjtöttem, hogy álljam a tekintetét.

Aztán összeesett. Pont időben kaptam utána, hogy a feje ne koppanjon a régi játékokkal teli doboz széléhez. Gyorsan ellenőriztem, hogy minden rendben van-e vele. Mellkasa egyenetlenül, felületesen emelkedett és süllyedt, pulzusa szabálytalanul ugrándozott az ujjaim alatt.

A szín lassanként tért vissza az arcába, a lélegzése egyre mélyebb és nyugodtabb lett. Végül lassan remegő pillákkal felébredt.

- Anyu? - pislogott értetlenül. - Anyu, miért sírsz?

- Istenem, kicsikém, nagyon megijesztettél. Ne zárd magadra többet az ajtót, rendben?

- Jó. Miért ne?

- Tudod... Emlékszel, beszéltem neked Tomikáról, ugye?

- Emlékszem.

- Tomika is bezárta magát egyszer a szobába. Nem tudtunk hozzá időben bejutni, amikor beteg lett és nem tudtunk neki segíteni. Most nagyon megijedtem, hogy veled is hasonló történik. Nem szeretném, hogy neked is bajod legyen.

- Értem. - hosszasan méregetett, én pedig lassanként megnyugodtam. - Az előbb vele beszéltél?

- Igen, kicsim. - szipogtam. Nem láttam értelmét hazudni neki.

- Néha szoktam én is beszélgetni vele.

- Néha én is szoktam. - megnyugtatónak szánt mosollyan néztem Nelli kíváncsi szemeibe. Bár az én beszélgetéseim Tomival leginkább a temetőben történtek és egyirányúak voltak.

- Neked is azt mondta, hogy mennyire fázik?

- Neked ezt mondta?

- Igen. És most az előbb én is nagyon fáztam.

- Főzök neked egy kakaót. Hátha felmelegít. Szerinted Tomika is kér? - igyekeztem leplezni sápadtságom. Igyekeztem könnyedén kezelni a helyzetet, Nelli látszólag nem esett pánikba az élménytől. Én viszont egyre inkább úgy éreztem, hogy egy hajszálon múlt a kislányom élete.

Ketten pakoltuk ki a nappaliban a komódra a játékokat. Nelli rakta fel a markolót, én pedig egy bögrébe kakaót töltöttem.

Másnap már nyomuk sem volt.