– Halkabban, Papsajt! Meghall. A nő már ott van.

A medveállatka egy olyan csodálatos, mikroszkópikus lény, ami gyakorlatilag halhatatlan. A szabad űrben is túlél, az abszolút nulla hőmérséklet és a vákuum ellenére is, víz és élelem nélkül.

- Üdv, Todor - intettem oda csak úgy mellékesen az egyébként félelmetes méretű kőóriásnak, aki csak dünnyögött valamit az orra alatt, és hatalmas kalapácsát jó alaposan megcsendítette a fémen, éles szikrákat szórva szerteszét. A hang még sokáig ott vibrált a fülemben, bekúszott az agyam mélyére, szinte éreztem, ahogy az agyvizem is beleremeg....

Tudták, hogy közelednek. Várták őket. Tele izgalommal vegyes félelemmel.

A karmos mancs egy szempillantás alatt lecsapott, Lauren feje megbicsaklott, szájában vér ízét érezte. Az égő fájdalom csak utána követte.

Előre láttam, hogy mi fog történni. Mégsem tettem semmit.

Liftező gyomor. Rettegés a szemekben. Sivító hang, lehulló oxigénmaszkok és pánikkal teli sikolyok. Az apró, kerek ablakokon kitekintve látszott, hogy őrült sebességgel zuhannak lefelé, keresztül a villámló, esőt szóró sűrű felhőrétegen. Felettük egy ponton még egy pillanatig látott egy tenyérnyi, csillagokkal teliszórt égboltot. Egy aprócska,...

Bárhol és bármikor felismerném a szemeit. Azok a lila, lelkemet is felemésztő tűzzel égő szemek semmivel össze nem téveszthetők. Egy pillanat alatt a rabjukká váltam, és azóta is a hatásuk alatt állok, pedig már lassan hatvan éve láttam meg őket először.

- Rájöttél már, hogy vajon mi lehet? - lépett kollégája mellé Xin, kirázva a homokot izzadt hajából.

Fehér, ropogósra vasalt ágyneműk között ébredtem.