A medveállatka egy olyan csodálatos, mikroszkópikus lény, ami gyakorlatilag halhatatlan. A szabad űrben is túlél, az abszolút nulla hőmérséklet és a vákuum ellenére is, víz és élelem nélkül.

- Üdv, Todor - intettem oda csak úgy mellékesen az egyébként félelmetes méretű kőóriásnak, aki csak dünnyögött valamit az orra alatt, és hatalmas kalapácsát jó alaposan megcsendítette a fémen, éles szikrákat szórva szerteszét. A hang még sokáig ott vibrált a fülemben, bekúszott az agyam mélyére, szinte éreztem, ahogy az agyvizem is beleremeg....

Tudták, hogy közelednek. Várták őket. Tele izgalommal vegyes félelemmel.

A karmos mancs egy szempillantás alatt lecsapott, Lauren feje megbicsaklott, szájában vér ízét érezte. Az égő fájdalom csak utána követte.

Liftező gyomor. Rettegés a szemekben. Sivító hang, lehulló oxigénmaszkok és pánikkal teli sikolyok. Az apró, kerek ablakokon kitekintve látszott, hogy őrült sebességgel zuhannak lefelé, keresztül a villámló, esőt szóró sűrű felhőrétegen. Felettük egy ponton még egy pillanatig látott egy tenyérnyi, csillagokkal teliszórt égboltot. Egy aprócska,...

Előre láttam, hogy mi fog történni. Mégsem tettem semmit.

- Rájöttél már, hogy vajon mi lehet? - lépett kollégája mellé Xin, kirázva a homokot izzadt hajából.

Bárhol és bármikor felismerném a szemeit. Azok a lila, lelkemet is felemésztő tűzzel égő szemek semmivel össze nem téveszthetők. Egy pillanat alatt a rabjukká váltam, és azóta is a hatásuk alatt állok, pedig már lassan hatvan éve láttam meg őket először.

Fehér, ropogósra vasalt ágyneműk között ébredtem.

- Ühüm. - a hangja nem igazán volt meggyőző. Hátradőlve, csukott szemmel pihengetett, amíg én ügyködtem rajta, de sem elégedett sóhajokat, sem különösebb visszajelzést nem kaptam tőle.