A kút

 Fehér, ropogósra vasalt ágyneműk között ébredtem.

A levegőnek dohos, áporodott szaga volt, az ablakokat vékony rétegben vonta be a por. Az ablakon túli táj nem volt különösebben barátságos, a késő tavaszi látképet sűrűn zuhogó eső homályosította el. A hatalmas birtokon ameddig a szem ellátott egy lélek sem járt.

A házban egyedül voltam. A poros, magányos folyosókon visszhangzott egy régi ingaóra ütemes kattogása, és a régi fapadló halk nyikorgása. Ahogy végighaladtam a házon, a mögöttem keletkező légörvényekben a porszemek vad táncra keltek, és új, izgalmas formációkban ültek le ismét társaik mellé a korlátra.

Az eső halk, megnyugtató kopogása az ablakokon végigkísért az egész házon. A poros korlátot végigsimítva sétáltam le a földszintre, ahol a gyönyörű, antik bútorokkal beépített konyhában valami harapnivalót kerestem. Minden üres volt, a tárolók rozsdásak, porral borítottak. Láthatóan hónapok, ha nem évek óta nem lakott itt senki.

Kivéve engem.

Semmire sem emlékeztem. Hogy hogyan kerültem ide, miért vagyok egyedül, és mégis mi történik körülöttem. A hatalmas ház mégis furcsán ismerősnek érződött, pontosan tudtam, hol találom a mosdót, hol a konyhát és milyen berendezésre számíthatok a nappaliban. A falakra aggatott családi fotókat és képeket is jó ismerősökként üdvözölhettem. Az előszobában álló hatalmas tükörre valaki egy régi, szakadozott lepedőt terített, de pontosan tudtam azt is, hogy a tükörnek milyen aprólékosan mintázott, lakkozott mahagóni kerete van, és hogy irgalmatlanul sokba került.

A folyosón visszhangzó ingaóra kattogása az őrületbe kergetett. Ez a hang nem volt ismerős, és akármerre is jártam a házban, nem találtam meg az órát. A kattogás a fülemben csengett, belülről feszítette a fejem, hogy úgy éreztem, menten szétszakad. Menekülni akartam, el a hangtól, a kattogástól, el a hátborzongató, ismerős-ismeretlen háztól.

Az eső odakint éppen elállt, így jobb híján kiléptem az ajtón a verandára. Friss eső, nedves föld és rothadás szaga volt a levegőnek. Buja, zöld növényzet vett körül, a régen minden bizonnyal alaposan karban tartott kert most elhanyagoltan, gazzal felverve fogadott. Jobb oldalra néztem, ahol egy egykoron kellemes kis halastó békanyállal beterített, mocsaras vize hullámzott lágyan a nyári meleg szellőben. A felszínén két hal fehér, puffadt hassal felfelé lebegett. Balra elnézve mintha egy gazzal benőtt kutat láttam volna, kis kellemes, kőből faragott pavilonnal körbevéve.

Egy pillanat alatt elfordítottam a fejem, a gyomrom görcsbe rándult a látványra és éreztem, amint kifut a tagjaimból a vér. A hátamon végigszaladó hideg borzongástól tarkómon felálltak a pihék, éreztem, amint minden egyes aprócska izom megfeszül a testemben. A meleg, fülledt levegő fojtogatott, a rothadás szagától felfordult a gyomrom. Inkább visszaszaladtam a házba, ahol legalább csak az óra kattogása idegesített.

A szemem sarkából azonban mintha mozgást vettem volna észre. Pedig kísérteties volt a csend, még madárcsicsergést sem hallottam.

- Hahó! Ki van ott? - szólongattam az elsuhanó árnyékot. Nem láttam pontosan, ki jár ott, de nyomában lengett a gaz. A kút felé tartott. Fizikai fájdalmat okozott megerőszakolni a testem, hogy egyáltalán abba az irányba nézzek. Az izmaim mintha kővé dermedtek volna, erőnek erejével kellett rákényszerítenem őket az engedelmességre. De végül sikerült.

A kút mellett egy férfi állt, nekem háttal. Kék pólóban és farmerben, a kút kövekből rakott falára tenyerelt és nézett le a mélybe. Lassan vánszorogtam felé, mintha egy láthatatlan fallal szemben próbáltam volna meg közeledni. De nem tehettem mást, reméltem, hogy az idegen választ adhat a kérdéseimre.

Amikor mellé értem, hirtelen fordult szembe velem. Meghűlt bennem a vér.

Egy halott ember nézett rám.

Arca aszott, zöldesszürke, szemei helyén sötéten ásítozó árkok, benne kukacok tömkelege. Száját zöld penész színezte, fogai sárgán, töredezetten álltak ki a buja pihék közül, mintha valamiféle mikroőserdő sziklái lennének.

Sikításra nyitottam volna a szám, de karját hihetetlen sebességgel emelte felém, aszott, csontos ujjai végén a hosszú, töredezett körmök alá betüremkedett piszok és sár émelyítő bomlásszagot árasztott magából.

Megragadta a torkom, és elképesztő erővel szorítani kezdte. Halk kattanást hallottam, ahogy a nyakam is beleroppant az erejébe. Igyekeztem ellenállni, de a levegő egyre csak fogyott a tüdőmből, míg végül erőtlen kapálózásra futotta csak.

A férfi egyenesen a kút felé terelt, neki a derékig érő korlátnak. Tudtam, mit tervez. Furcsán ismerős volt a mozdulat. Minden maradék erőmmel a könyökébe kapaszkodtam, és magammal húztam a mélybe, ahogy leestem.

A beszűrődő napfényben a kút nedves, kavicsos alján két holttestet láttam estemben. Összegabalyodott testükkel elbánt a nedves környezet, kukacok és penész borította mindenüket, mégis látszott, hogy már talán évek óta ott hevernek.

Az egyikük kétségkívül a férfi volt, aki velem együtt zuhant lefelé. A másik egy nő. Pontosan olyan ruhában, mint amilyenben én voltam. Még tudtam vetni egy pillantást a saját kezeimre. Érdekes, eddig észre sem vettem. Aszott, csontos ujjak, amikből groteszkül hosszú, töredezett, sárga karmok meredtek elő, alattuk bűzlő sárral. Elöntött a rothadás és a halál émelyítő bűze.

Fehér, ropogósra vasalt ágyneműk között ébredtem. A levegőnek dohos, áporodott szaga volt.

Egyedül voltam a házban.