A Sötétség Királynője - I. rész

 Anna vagyok, 23 éves, diplomás munkanélküli. Ez a történet pedig annak a meséje, hogyan lett belőlem a Sötétség Királynője.

Egy kis faluban születtem a világ leghátsó zuga mögött, ahol a nagyjából húsz nyugdíjas és néhány mégaktívkorú - ők nevezték így magukat - dobták össze az egyetemi tandíjra valót, ami nagyjából az első félév közepéig ki is tartott. Mindazonáltal továbbra is hálás szívvel gondolok rájuk, mert jó szándékkal nekem adták mindenüket, hogy én eljöhessek "A"nagyvárosba tanulni, gyarapodni, és talán hírét vinni kicsiny szülőfalumnak.

Azt hiszem, a spanyol-francia irodalmi szak ebből a szempontból nem volt kifejezetten bölcs választás. Miután fél falu az egyetlen kis laptopon, amit a szüleim nehezen összespórolt pénzükkel megengedtek maguknak, Skype-on nézték végig büszkén könnyező arccal a diplomaátadó ceremóniát, elégedettségükről biztosítottak, hogy ilyen okos és művelt lány még sosem volt a faluban, felmerült a hazalátogatásom kérdése.

- Miután találok munkát. - mondtam magabiztosan mosolyogva, mely önbizalom az elmúlt lassan egy évben a bankszámlámon szereplő számokkal összhangban egyre csak csökkent.

Hiába mentem el az összes állásbörzére, bújtam fáradhatatlanul az újságokat, online hirdetéseket, hogy, hogy nem, valahogy spanyol-francia irodalom szakos friss diplomást tapasztalat és gyakorlat nélkül pont sehova se kerestek.

Hát így állunk. Az albérletem tulajdonosa még csak röpke két napja fenyeget a rendőrséggel fizetésképtelenségem nyomán, így mondhatni teljes lelki nyugalommal, már az első csörrenésnél felkaptam a telefont, ami mellett egyáltalán nem úgy ültem, mint aki végső kétségbeesésében bármelyik munkáltatótól elfogadna bármilyen ajánlatot.

- Igen, tessék? - szóltam bele magabiztos üzletasszonyokhoz illő hangon, szinte fuldokolva a torkom szorító félelemtől.

- Jó napot, Antonio vagyok az Éjszaka bártól. - szólt bele egy rendkívül kellemetlen, dohánytól rekedt hang. Szemem lehunyva vártam az ezt követő lesújtó szavakat. - Sajnálattal kell közölnöm, hogy a pályázatát táncosnői pozíciónkra el kellett utasítanunk.

- Értem... - susogtam rekedten, és kivételesen arra vágytam, hogy nekem is legyen egy cigaretta a kezem ügyében. Mint akinek van ilyesmire pénze.

- Mindazonáltal... - hirtelen kiegyenesedtem, szerteszét szórva a rozoga asztalra dobált újságokat és gombóccá gyűrt szendvicses papírokat.

- Igen?

- Mindazonáltal tudnánk ajánlani önnek egy lehetőséget, minthogy pont a napokban csinálták fel a korábbi pultosunkat. - milyen bájos.

- Igen! - vágtam rá gondolkodás nélkül. Cseppet sem érződött kétségbeesettnek.

- Nagyszerű! Ma este akár kezdhet is. Hatkor nyitunk. A munkaruházatról önnek kell gondoskodnia.

- Köszönöm! Nem fogja megbán...ni - a túloldalon némán pittyegett a vonal, ahogy a mondat közepén Antonio rám csapta.

Sebaj. Kaptam munkát, és a legrosszabbal ellentétben még csak nem is kell vetkőznöm. Boldogan vetettem bele magam nyakig a ruhásszekrényként funkcionáló kupacba a sarokban, hogy a legmélyéről előbányásszak egy merész topot. Amely csini ruhadarabot utána kedvetlenül dobtam vissza a kupac tetejére, minthogy a vásárlása óta eltelt öt évben egy egész picit talán híztam pár kilót. Vagy a mosásban ment össze. A teljesen természetes anyagú poliészter top.

Bánatom félretéve egy egyszerű, karcsúsító fekete, kicsit a kelleténél talán konszolidáltabb v-nyakú blúzt és a mindennapi farmerem választottam. Nem szenvedtem a bőség zavarától, az egyszer biztos. Tűkön ülve vártam az első munkanapom egy olyan helyen, ahol ha az öregek a faluból meglátnának, azonnal lefagyna az arcukról a büszke mosoly. Még ki is sminkeltem magam, pedig nem vagyok valami gyakorlott, de azért az éjszakai bárok fényviszonyaihoz képest megfelelőnek ítéltem a végeredményt. Mégis csak sztriptízklubba megyek, csininek kell lenni.

Úgy döntöttem, nem keltek az eddiginél is kétségbeesettebb képet magamról, nyugodt leszek, összeszedett, professzionális, így hát röpke másfél órával nyitás előtt már ott szobroztam a bejáratnál, idegesen helyezve át a testsúlyom egyik lábamról a másikra. Nem túl bizalomgerjesztő a környék, graffitikkel és csövihuggyal díszített falú sikátor, szemben egy réges rég bezárt húsfeldolgozó üzem rozsdás, lelakatolt ajtaja. Ahogy haladtunk előre az időben, lassanként társaságom is akadt egy szőke prosti személyében.

- Kérsz füvet, szivi? Idegesnek tűnsz. - szólított le hatalmas műpilláit rebegtetve, szeme sarkába egy csillogó kövecskét is ragasztott. Csak megráztam a fejem, pedig az egyetem második féléve óta tudom, hogy illetlenség füves cigit visszautasítani. A prostit azonban láthatóan nem zavarta udvariatlanságom, rózsaszín műszőrrel borított vállát megrántva előkotort egy előre betekert szálat, és karmokra emlékeztető, szeme sarkában díszelgőhöz hasonlatos kövecskékkel kirakott háromcentis körmei közé fogva mélyet lélegezve szívott bele. Szinte megbabonázva figyeltem a cigi szűrőjét körbeölelő mesterségesen felfújt virsliszerű ajkait, melyek rózsaszín szájfény nyomát hagyták a fehér papíron.

- Tuti nem kérsz? - nyújtotta felém ismét a félreismerhetetlen bűzt árasztó, füstölgő kis hengert. Belegondoltam, vajon milyen egyéb felületeken hagyhatott még nyomot az olcsó szájfény, így ismét megráztam a fejem.

- Nem, köszönöm. - mosolyogtam - Igyekszem kerülni az ilyesmit. - a prosti csak egy pillanatig nézett rám döbbenten nagy, meglepően szép szemeivel piszére plasztikázott orra felett, majd elegáns röhögésben tört ki. A szájából csak úgy ömlött ki a sűrű füst, rekedt köhögésre késztetve a nőt.

- Akkor nagyon rossz helyen jársz, szivi. - krákogott, vöröses árnyalatú nyákot köpve csillogó kövecskékkel díszített hegyes orrú, embertelenül magas sarkú csizmája elé.

- Nem tervezek sokáig maradni. - mentegetőztem, magam sem értem, miért. - Csak pár hónap, amíg összeszedem magam, és aztán...

- És aztán mi? - kérdezte élesen. Egy lélegzetvételnyi szünet után elkomoruló arccal a sárba dobta a csikket, miközben eltaposta kis tükröt bányászott elő a zsebéből és rám se nézve megjegyezte:

- Senki se tervez sokáig maradni. - gyorsan elrejtette a tükrét, fáradt mosolyt küldve felém. A pillanatnyi meghitt pillanat aztán megszakadt, a prosti átvetette válla felett összes szőke póthaját, és visszaváltozva a kurva szerepébe odariszálta magát az út szélén várakozó rozoga autóhoz, majd rövid eszmecserét követően beszállt a sofőr mellé. Még búcsúzóul vetett rám egy kacsintást és már el is tűnt a közeli sarok mögötti rejtekek egyikében.

Furcsamód úgy éreztem, megkedveltem a lányt, még ha nem is volt kifejezetten bizalomgerjesztő vagy fényes hangulatú a társalgásunk. Újult erővel várakoztam tovább, mígnem hat óra harmincnégykor váratlanul egy sarok mögül megjelent egy férfi. Csak egy sanda pillantást vetett rám, elővett egy régi, rozsdás kulcsot, kinyitotta a nyikorgó ajtót, majd megállt.

- Indulj már befelé. - mordult rám rendkívül kedvesen, miután csak álltam ott, bambán őt figyelve. A hangja alapján felismertem Antoniot, ezek szerint a főnököm. Riadtan meglódultam, belépve a sötét, izzadtságtól bűzlő folyosóra. Ideális terep szervkereskedőknek. Egy hangos dörrenést követően a víz is kivert, immáron zárt ajtók mögött találtam magam a sötétben egy marcona férfivel kettesben. Úgy éreztem, itt az ideje megbánni életem döntéseit.

Halk kattanás következett, és hirtelen vibráló fény gyúlt, elvakítva a nagy sötétség után. Antonio kritikus tekintettel mért végig, barátságosan elfintorodva ahogy régi, bő farmeremre és szilikontól mentes felsőmre tévedt a tekintete.

- Arról volt szó, hogy te biztosítod a munkaruhát. - böffentett felém, majd végül úgy döntött, hogy nem fecsérel rám több pillantást, szorosan hozzám dörgölőzve kikerült és megindult előre, a bár tényleges területe felé.

- Ez a munkaruhám. - válaszoltam, kikérve magamnak a hangnemet. Igenis erőt és gondolatot áldoztam erre az összeállításra. Antonio csak hátrasandított a válla felett, és csak horkantott egyet.

- Ez egy vetkőzős hely, kisanyám. Nem lehetsz szégyenlős. Nem baj, majd kérünk valamit a lányoktól. - vont vállat, miközben odavezetett a bárpult mögé. - Ismered a piákat? - bőszen bólogattam. Diákként már dolgoztam pultosként, nem volt ismeretlen a terep. - Jó. Fizetés egyszer egy héten, ha valaki nagyon nyomul... - egy pillanatig szünetet tartott és ismét végignézett rajtam, igencsak sokat sejtetően, mintegy jelezvén a tekintetével, hogy erre nem sok esélyt lát - ...jelzed a sarokban a fiúknak ott, ott és ott - mutogatott a sötét, eldugott zugokba a terem bizonyos pontjain - a jatton pedig osztoztok a felszolgálókkal. Takarítás nyitás előtt, és zárás után, a heti beosztást magatok között beszéljétek meg, péntek és szombati jelenlét nem opció, a többi szabadon választható. - nagyra tágult szemekkel figyeltem. Nem is annyira rossz. Legalább vetkőznöm nem kell. - Vedd le a felsőd. - ért a következő sokk.

- Hogy... Mit csináljak?

- Nem hallottad? Látni akarom a portékát. Ezért fognak jattolni. Nem a garbóért. - kikérem magamnak, ez messze van a garbótól. Majdnem látszik benne a mellem felső íve.

- Azt mondta, nem táncosnak vettek fel. - vitatkoztam.

- Ez egy sztriptízbár. Nem lehetnek felöltözött nők a pult mögött. De ha ez nem tetszik... - sokatmondó mozdulattal intett a kijárat irányába, és egy pillanatnyi gondolkodás után legyűrtem a maradék önbecsülésem is, egy mozdulattal levettem a blúzom. Pirulva és szinte könnyekkel a szememben tűrtem, ahogy Antonio, ez a legkevésbé sem vonzó ősember-férfi archetípus vizslassa a melleimet, miközben a plafont bámultam. Egy pillanatra ránéztem, felhúzott szájjal, elégedetlenül ingatta a fejét, mire végre szólt, hogy felöltözhetek. - Megteszi. - sóhajtott végül minden meggyőződés nélkül - Szerzünk valamit a lányoktól. - motyogta ismét, majd minden további nélkül hátat fordított, és az irodájába vonult.

Nem igazán tudtam eldönteni, hogy most mi is történt, de a jelek szerint sem megerőszakolva, sem megölve nem leszek, de még csak szervkereskedők áldozatául sem estem- eddig. Szinte biztató. Töltöttem magamnak egy rövidet, némi bátorságot remélve tőle, és igyekeztem kényelembe helyezni magam a pult mögött. Végignéztem az italkínálatot, memorizáltam mi merre van, átfutottam pár receptet, amit a pult alatt tartottak, még az emlékeimben is felidéztem néhány jól bevált koktélt és elnézegettem az elkövetkező tíz óra helyszínét.

Tulajdonképpen egy teljesen hagyományos sztriptíz bárnak tűnt, bár még sosem volt szerencsém élőben megcsodálni egyet sem, de a filmek alapján ilyennek képzeltem. Lila ledfények, a falakon piros, táncoló női sziluettek, félhomályos, ablaktalan terem, három színpad rudakkal, köztük apró kis körasztalok, illetve az én kis bárpultom. Mellettem nyílt a mosdó, oda is bekukkantottam, meglepően rendezett, apró kis helyiség. Szappan és papír adott, meg egy óvszer-automata. Fontos.

Ma este műsorra lehetett számítani. Candice (minő meglepetés) és Roxanne (tuti csak álnév) közös produkcióját láthatja minden érdeklődő, aki jegyet vált az érzéki, izzadtságszagú bárba. Körülbelül héttől kezdve már szállingózott egy-két vendég, érdeklődve pillantottak végig rajtam, mint akik egyfajta különleges újítást látnak fedett cickóimban és a legkevésbé sem tapadós farmeremben. Az első rendelések közben még volt energiám és időm mosolyogni is, kedvesen cseverészni a vásárlókkal, akik azonban, minthogy nem ezért jöttek, igen hamar inkább helyet foglaltak a fő színpad közelében. Ahogy közeledett a kilenc óra, az előadás kezdetének időpontja, úgy nőtt a tömeg is, és ezzel együtt a feladataim tömkelege. Fiatal volt még az éjszaka, de így is elkeserített az a gyászosan kevés papír, ami a borravalónak kihelyezett befőttesüveg alján zörgött. Ezen segíteni kell. Holnap valami szexisebb ruhát keresek.

A legnagyobb forgalom idején sem volt annyi ember, hogy ne bírtam volna egyedül a munkát, és így ráadásul nem is jutott időm azon gondolkodni, hogy tulajdonképpen én most egy nudibárban vagyok pultos, amely lehetőséget egyébként diákéveim alatt élből elutasítottam. Így viszont szinte repült az idő, és szinte kettőt pislogtam, mire ráeszméltem, hogy a megrendezett, koreografált műsor véget ért, és az Éjszaka bár immáron átváltozott hagyományos éjszakai szórakozóhellyé, ahol a kihelyezett rudakon egy-egy falatnyi bugyit leszámítva teljesen meztelen lányok vonaglanak. Hangos zene szólt, elnyomta az egyébként is gyér beszélgetés moraját, lendületesen visszhangozva a koponyámban. A sejtelmes fények és az alkalmanként legurított felesek megtették a hatásukat, lassanként kezdtem beleszédülni a kellemetlen hanghullámok és a végeérhetetlen rendelések forgatagába. Nagyon remélem, hogy hamar talpra állok, mert nem tudom, meddig bírom ezt még csinálni.

Egy rövid, nyugalmasabb pillanatban a pultnál sorakozó férfiak közül kitekintve egy, a túlsó fal mellett kihelyezett fényes műbőrrel borított kanapék egyikén helyet foglaló pasira lettem figyelmes. Meglehetősen jóképű volt, bár az önmagában kevés lett volna, hogy megragadja a figyelmem. Nem, nem a szépen ívelt arc és a nagy, sötét szemek vonzották oda a tekintetem, még csak nem is a sejtelmes félmosolyra húzódó finom ajkak. Az tűnt fel, hogy egy ideje már engem figyelt. És nem igazán értettem, hogy miért, amikor a jelen lévő nők közül rajtam volt a legtöbb ruha és legkevesebb cici. Ha abban reménykedett, hogy meghívom egy ingyen vodka-martinire, akkor arról hiába ábrándozott, mert az első napomon nem fogok ingyen piát osztogatni, az ziher. De ha nem a piáért nézett, nem igazán értem, miért pont engem szúrt ki a tömegből, mert ha önmagában Antonio egyértelmű célozgatása nem lenne elég, a gyászosan üres, alig pár papírfecnit és aprót tartalmazó befőttesüveg határozottan jelezné felém, hogy nem vagyok valami szemrevaló. Pedig én igyekeztem, becs'szó.

És ennek ellenére mégis, ez a vonzó, fiatal pasi engem fixírozott már vagy jó fél órája. Azon már meg sem próbáltam elgondolkodni, vajon miért és hogyan kötött ki ebben a rendkívül magas színvonalú bárban. Gyorsan végigpillantottam magamon, látszik-e valami nagyon ciki folt a felsőmön vagy esetleg a sminkem kenődött szét, de semmi jelét nem láttam ilyesminek. Kénytelen voltam belátni, hogy van valaki, egyetlen egy férfi a teremben, aki talán engem vonzóbbnak tartott a rúdon táncoló szilikoncicis, anorexiás csinibabáknál, és önkéntelenül is elpirulva villantottam rá legsugárzóbb mosolyom. Mondhatni a hálám jeléül. A pasi még egy rövid ideig figyelt, majd visszafordult a kanapén helyet foglaló társaihoz és becsatlakozott elmélyült beszélgetésükbe. Az egész banda divatos, drága cuccokban feszített és lerítt róluk, hogy nagyon nem erre a helyre valók.

Sokkal tovább azonban nem tudtam figyelni a férfit, mert szünet következett a lányok táncában mikor lecserélték egymást a rudakon, és a vendégek ezt a felmerülő rövidke időt italok rendelésével próbálták meg eltölteni. Mire ismét felszabadultam egy pillanatra, a férfi a túloldali műbőr kanapén eltűnt, helyét egy kövér, kopaszodó, izzadós pasas vette át, aki nem is tudta hova aléljon gyönyörében az előtte pucsító táncoslánytól. Kedvetlenül megvontam a vállam, valószínűleg ebből sem lesz egy olyan történet, amit életem végéig mesélhetnék az unokáimnak.

Nagyjából hajnali kettő körül kezdett kiürülni a bár, és én már sokadik eszpresszóm után kókadozva nekiláttam az asztalokat letakarítani, rendet tenni, mindeközben lelki szemeim előtt egy igazán jó, tartalmas pizzát képzeltem el. Vagy gyrost. Vagy egy igazán jól megtömött szendvicset. Vagy bármit, ami kicsit is táplálóbb a sós mogyorónál.

A kulcsokat a pult alatt hagytam, mint ahogyan azt az este vége felé jelezte nekem az egyik kidobófiú, és végre hazafelé vettem az irányt első igazi munkanapomból. Vagy munkaéjszakámból, ki hogyan értelmezi.

A rendkívül megnyugtató, mindenféle közvilágítást mellőző kis sikátoron haladtam át éppen, amikor nem messze tőlem zajt hallottam. Röpke három métert ugrottam ijedtemben, a koffeintúladagolástól és kimerültségtől szenvedő idegeim azonnal reagáltak minden váratlan, bármilyen szempontból is veszélyesnek értelmezhető eseményre. Egy papírzacskó szaladt át előttem az úton, négy apró kis lábacskával és egy hosszú, égnek meredő farokkal. Csak egy cica, aki belemászott valamilyen szemétbe. Ideges zavaromat enyhítendő kuncogtam egy kicsit, hangos légzésem furcsa visszhangokat vert a sikátorban. Mintha nem egyedül nevetnék magamon. Váratlanul megfordultam, de csak az üres, néma sötétséget láttam magam előtt. Túl régóta nem aludtam, most már paranoiás is vagyok. Szorosabban öleltem magamhoz a táskám, benne minden értékemmel- egy taknyos, összegyűrt papír zsebkendő, félig beszáradt szempillaspirál és a személyes irataim -, és eldöntve magamban, hogy a létező leghamarabb lelépek erről a helyről, visszafordultam a főút felé, bízva benne, hogy hamarosan érkezik a következő éjszakai busz, amikor váratlanul velem szemben a sarkon túli utcai lámpa beszűrődő fényében egy sziluettet láttam magam előtt.

Ijedten ugrottam hátra, mert a sziluettnek nem volt feje.

Amint viszont hátraléptem, egy puha, szőrös valaminek ütköztem. Igyekeztem volna megfordulni, de két szőrös medvemancs elkapott, emberszerű karjai vasként öleltek körbe, tűhegyes karmaival két aprócska vágást ejtve a vállamon. Legalább két méter magasból mordult egyet, mire az előttem álló sziluett reszketegen közelebb lépett, továbbra is csak a sarkon túli utcai lámpa narancssárgás fényétől megvilágítva, lassanként csoszogva, mint akin túl nehéz cipő van és nincs ereje felemelni a lábát rendesen.

Kővé dermedve a rettegéstől néztem végig, ahogy a fejetlen sziluett elveszi a táskám, benne minden vagyonommal, és csak akkor kezdtem el teli torokból sikítani, amikor véletlenül hozzám ért és hideg - túlságosan hideg - nyálkás trutymót hagyott maga után a bőrömön.

Nagyjából akkor ájulhattam el, amikor a mögöttem álló szőrös monstrum egyik vizes kutya szagú mancsával befogta a szám, hogy ne verjem fel a teljes szomszédságot. Utolsó éber pillantásommal még felfogtam, ahogy az éjjeli busz kicsit sem lassítva elrobog a sikátor mellett, minthogy a szemközti megállóban senki sem állt.

Egy pillanatra felébredtem az ájulásomból, miközben gyorsan mentünk egy sötét alagútban, nedves föld illata lengett körbe. A szőrös valami vitt a hóna alá csapva, mint valami kézitáskát. Előttem reszketegen, meglepően sebesen szaladt a csoszogó fejetlen valami, és folyamatosan beszélgettek egymással, már ha beszédnek lehet nevezni a morgások, röffenések és bugyborékolás egyvelegét. Egy harmadik valami is társult mellénk, egy csupa sziklaszerű pikkellyel borított tizenéves forma fiú. Amikor hirtelen felém fordult és megláttam valószínűtlenül vörös, fekete szaruhártyás szemét, melyben mintha a pokol tüze égett volna, felette két csavart szarvat, akkor ájultam el ismét.

Legközelebb reggel ébredtem fel. Egyedül voltam puha takarók és párnák között, körülöttem sötétlila baldachinnal díszített, fekete fából faragott ágy. Felettem szürke terméskő plafon. Hirtelen felültem. Mintha egy középkori kastély egy szobájába csöppentem volna, melynek egyedüli bútora a díszesen faragott ágy és az egymással szemközti falakon álló magas, gótikus ablak és ívelt ajtó voltak.

Idegesen pattantam ki az ágyból, megdöbbenésemre telejsen felöltözve. Izzadt gönceim gyűrötten tapadtak testemre, furcsamód megnyugtató volt a kényelmetlen érintésük zsíros bőrömön. Na igen, legalább nem erőszakoltak meg, ez is valami.

Az ablakon keresztül kitekintve próbáltam kitalálni, merre lehetek. Szántóföldek és erdők enyhe lankái húzódtak a végtelenségig, ameddig a szem ellátott. A kéklő égen néhány bárányfelhő úszott békésen, valahonnan tehenek bőgését és kolomp hangját hozta a lágy, nyár végi szellő.

Azon túl, hogy elképzelésem sem volt, ilyen környék mégis hol lehet a városhoz közel, valahogy nem is tűnt valószerűnek az egész. Bedrogoztak volna, és most képzelődnék?

Az ajtó felé vettem az irányt, ami meglepően könnyedén nyílt. Hangja is alig volt, simán fordult el a ránézésre évszázados zsanérokon. A folyosó hangulata hűen tükrözte a szobáét, a középkori vár stílusa egy az egyben mintha valamiféle mesekönyvből bukkant volna elő. Teljesen üres volt, csupán két bárddal felszerelkezett üres lovagi páncél őrizte az ajtót két oldalról.

Lábujjhegyen indultam meg, a gótikus ablakokon beáramló napfény ellenére is félhomályos folyosón.

- Ki van ott? - pördültem meg alig pár lépés után, mikor egy alig hallható nesz ütötte meg a fülem. De csak az üresen tátongó folyosó volt ott, és az ajtó mellett szobrozó páncélok. Lehet, hogy ez az elrablósdi nem tett jót az egyébként vasbeton idegeimnek?

Visszafordultam hát, és tovább haladtam a folyosón, de aztán megint hallottam azt a bizonyos neszt. Hiába fordultam meg viszont, ugyanúgy nem volt ott semmi.

Vagy talán... De nem, az nem lehet.

Mintha a páncélok elmozdultak volna. Úgy rémlett, ahogy kiléptem a szobából, az ajtó két oldalán őrizték a semmit. Most viszont egyszerűen csak a fal mellett álltak, pár lépés távolságra tőlem, messzebb az ajtótól. Ahogy gyanakodva nézegettem őket, egy különösen ismerős, bugyborékoló morgás visszhangzott végig a folyosón. A túloldalról két alak közeledett. Egy fej nélküli, befáslizott emberszerű valami és egy majd' két méteres szőrös, antropomorf medve, sárgás agyarakkal szőrös arca két oldalán. Az előző éjszakai rémálmom szereplői megelevenedve, élénk társalgásba bonyolódva észre se vették, hogy kővé dermedve állok a folyosó közepén. Ekkor a saját két szemem láttára megmozdultak a lovagi páncélok is.

Elegáns fejhangú visítás kíséretében fordultam sarkon, és minden erőm bevetve rohanni kezdtem az ellenkező irányba. Halk puffogással követtek a szörnyetegek, én pedig még nagyobb sebességre kapcsoltam. Fél szemmel megpillantottam egy csigalépcsőt, és fürgén leszaladtam. A pánik ködén keresztül halványan felsejlett agyam egy rejtett zugában a remény, hogy talán kijuthatok ebből a rémálomból.

Egy pontosan ugyanolyan folyosón lyukadtam ki, mint ahonnan jöttem. Csak szörnyek nélkül. Találomra megindultam az egyik irányba, és beslisszoltam egy résnyire nyitvahagyott ajtón. Ablaktalan, sötét szobába kerültem, közvetlenül az ajtó mellé osontam és a résen keresztül kukucskáltam ki a folyosóra.

Párszor megráztam a hajam, mire rájöttem, hogy valaki... valami mintha gyengéd ujjakkal fésülgetné hátulról. Szerettem volna kiugrani az ajtón, de akkor megérkeztek a folyosón az üldözőim, és kész, feladtam.

Sikítva-sírva kuporodtam össze, és vártam az elkerülhetetlen véget.

Ami azonban nem jött. A szörnyek összegyűltek körülöttem, és mintha tanácstalanul morogtak-buggyogtak volna egymás között. Én csak remegve hintáztam, térdeimet átkarolva a sarokba bújva, és a halvány fénycsíkban megvilágított lényeket bámultam bambán. Egy barna, szőrös láb, egy sárgás, málladozó fáslival betekert kar szeletkéje, és valami sötétszürke, rojtos rongy széle. Ennyit láttam, de a hangok mindennél többet mondtak.

Ha ez egy álom, akkor most már igazán ideje lenne véget érnie.

- Mégis mi ez a zavargás itt? - hangzott fel megnyugtató módon egy emberi hang. Egy férfi hangja. Az ajtó kitárult, a fény beszökött a szobába, és ott állt előttem a látomás tegnap estéről. A jóképű fickó, aki úgy fixírozott a bárban munka közben.

Megnyugtató mosollyal nézett rám, és segítőkészen felém nyújtotta a kezét.

- Nahát, kedvesem. Eltévedtél?

Olyannyira szürreális volt az egész szituáció. Ott állt ez a piszkosul jóképű fickó három alvilági lénnyel körülvéve, mosolyogva, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Az idegeim nem bírták a strapát, és ismét elájultam.