A szertartás

 - Biztos jól átgondoltátok? - minden erőfeszítésem ellenére is kihallani az aggodalmat a hangomból.

- Jajj, ugyan már. - legyintett Gréti lazán. - Ne legyél te is olyan.

- Ahogy gondoljátok. - belekortyoltam a pezsgőbe, és elmélázva néztem, ahogy a lány könnyedén elsuhan a többi meghívottal beszélgetni.

Halk zene szólt a háttérben, a kis kerek asztalokra halmozott pogácsák és falatok csábító illatot árasztottak magukból. Mégsem tudtam magam átengedni a hely hangulatának, gyomrom helyén egy kődarabbal pislogtam újra és újra a nyitott terasz túlsó vége felé, a pázsit vakítóan zöld gyepére, ahol minden tökéletesen elrendezve várta a szertartás kezdetét.

- Szia, te honnan ismered Grétit? - lépett mellém egy lány, vörösborral a kezében. Elegáns, lila ruhája lágyan lengett a belibbenő szélben, feltárva a combjára tetovált koporsót és keresztet. Szóval ő is közéjük tartozik.

- Osztálytársak voltunk még a gimiben.

- Hidd el, azóta már nagyon sokat változott. Tudja, mire vállalkozik.

- Ez egészen biztos?

- Ha olyan jól ismernéd, mint én, nem aggódnál miatta. Ezt akarják. Rolanddal együtt.

- Elfogadom, de nem tudom megérteni. - vallottam be szomorúan. Még én éreztem magam rosszul. - Még olyan fiatalok. Előttük lehetne az élet.

- Ne legyél olyan. Ez az ő döntésük. Örüljünk nekik inkább.

Koccintottunk. Tekintetem folyton-folyvást visszatért a szertartás helyszínére. Nem tudtam megnyugodni. Örülni pedig még kevésbé. Olyan bizarr volt az egész.

Éles hangú csilingelés hasított bele a kellemes, langymeleg szellőbe. Gréti egy kisebb pódiumon állt, gyönyörű csipkés ruhában, mellette fekete öltönyben Roland. Jóvágású férfi, magas, elegáns. Jól mutattak együtt. A szívem is összefacsarodott a gondolattól, hogy mire készülnek.

- Köszönöm mindenkinek, hogy eljöttetek! - szólt bele a kikészített mikrofonba a lány. Szőke, göndör haját játékosan megrázta, majd száját biggyesztve folytatta. - Sajnos tudom, hogy nem mindenki ért velünk egyet a döntésünkben, de ha mégis itt van és támogat minket, akkor kifejezetten köszönöm a jelenlétét. - éreztem, hogy leginkább nekem szól a megjegyzése. A hideg futkosott a hátamon, pedig a balzsamos nyári levegő egyáltalán nem indokolta volna. - Remélem miután megtörtént a szertartás és mi eltávoztunk, ti tovább folytatjátok az ünneplést. Minden előre ki van fizetve.

Olyan bájosak voltak együtt. Olyan élettel teliek. Annyira nem tudtam elképzelni, miért teszik ezt magukkal.

Gondolataim kiülhettek az arcomra is, mert az összegyűltek közül többen is csúnyán néztek rám és összesúgtak mögöttem. Néhány szófoszlányból kiderült számomra, hogy szerintük is olyan vagyok.

A zene hirtelen elhallgatott, megjelent a szertartásvezető. Színes, elegáns köpenyben, mintha valami pap-féleség lenne. Kezében egy könyvvel. Intésére mindenki a gyönyörű, karban tartott pázsitra vonult, lépteikkel felkavarták a puha talajt, nedves föld és frissen vágott fű illatát verve a levegőbe. Az előre kikészített székekre ültünk, csendben figyeltünk.

- Kedves vendégek, barátok, család. Üdvözlöm Önöket ezen a csodás napon. - kezdte a szertartást a nő, rövid, lilára festett haját a füle mögé tűrve, kivillantva hatalmas, lifegő fülbevalóját.

Hosszasan monologizált a szerelem és a fiatal élet örömeiről, majd az együtt megőregedés borzalmairól, és ennek feloldásáról ez a gyönyörű szertartás keretei által. Kezdtem rosszul lenni, vadul legyeztem magam csinos ünnepi kalapommal, de a gyilkos erővel tűző nap nem segített a helyzeten.

Elborzadva figyeltem, ahogy a fiatalok aláírják a papírt, majd szertartásosan bepakolják a holmijaikat az előre kikészített koporsókba. Rendkívül cicomás, páros koporsó volt, beépített fényekkel, puha párnákkal, bevésett szerelmes idézetekkel. Gréti egy könyvvel készült, hogy olvasson, amíg el nem fárad, Roland pedig vízipipát helyezett be a keze ügyébe.

- Ne aggódj, az injekció általában hatni szokott. Csak elalszanak. - súgta a fülembe a korábban megismert lány. Megnyugtatónak szánt suttogása csak rontott a helyzeten. Szívem szerint kirohantam volna a mosdóba, kipakolni azt a három sajtos pogácsát, amit a nap folyamán magamba erőltettem, de már így is mindenki kinézett maguk közül, nem akartam tovább rontani a helyzeten.

A pár vidáman integetve, mosolyogva lépett be a koporsóba, miután a szertartásvezető mindkettejüknek beadta az altató injekciót. Ünnepélyes zene harsant, az öltönyös személyzet lezárta a koporsót, és leeresztette az előre kiásott lyukba, majd módszeresen betemették. A szertartás véget ért, mindenki koccintott, és egy ideig még udvariasságból maradtak, beszélgettek és megemlékeztek a párról.

Én nem tudtam közéjük vegyülni. A puha, friss földdel befedett sír mellett álltam, és elképedve néztem a helyet, ahol alattam pár méterrel a még élő fiatalokat eltemették. Önként. Mostanra már valószínűleg elaludtak, és hamarosan a levegőjük is elfogy, így pár óra múlva halottak lesznek.

Mintha halk dobogást hallottam volna a föld alól. Kétségbeesett sikolyokat. De csak egy hangot. Egy férfi hangját.

Talán én voltam az egyetlen, aki fülében végig ott visszhangoztak a föld alól kiszűrődő vérfagyasztó sikolyok. De egy idő után csend lett.

Lehet, hogy csak képzelődtem. Nem tesz jót nekem ez a helyzet. Visszatértem én is a tömegbe, hogy megigyak egy utolsó hűsítő pohár pezsgőt, és hazamenjek.