Amikor leszáll az éj

 Kettő, kettő, öt, hét, mantráztam magamban, mintha a számsort valaha is el tudnám felejteni. Fáradtan meredtem az előttem álló aprócska kis szerkezetre. Halvány fénye egyre gyengült, pulzálva próbálta még kifacsarni magából a maradék energiát. Még vártam pár percet, amíg a világoskék villogás teljesen megszűnik, majd lenyomtam pár gombot, beütöttem az füstüveg borító oldalára a biztonsági kódot. Kettő, kettő, öt, hét. A dátum, amikor a világ véget ért.

Önkéntelenül is visszafojtottam a lélegzetem, pedig a légmentesen záró maszkos sisak bőven megvédett az füstüveg alól sziszegve kiáramló fehéres, mérgező gázzal szemben. Mindig, mikor egy-egy ilyen lemerült generátort cserélek elgondolkodom rajta, hogy vajon ez a gáz akkor is fehéres színnel, lassan hömpölyögne ha nem mínusz százötven fok lenne körülötte? Bocsánat, mínusz százötvenhárom, az üvegdobozka oldalán álló kis hőmérő szerint. Mintha számítana a különbség.

Óvatos, lassú mozdulatokkal felnyitottam az üveg tetejét, és bár milliószor gyakoroltam már, mégis borzasztó esetlennek éreztem magam a nehéz, vaskos védőöltözetben. Régi filmeken az űrutazóknak volt hasonló felszerelése. Vagy a mélyvízi búvároknak, még ősidőkkel ezelőtt. Gyanítom ők is hasonlóan ügyesen mozogtak benne. Szerencsére a kábelek, amik a lemerült generátorból lógtak, nem voltak különösebben érzékenyek, így az összeset marokra fogtam és egyszerre rántottam ki a szerkezetből. A régi generátort kivettem, helyére újat helyeztem, kínos lassúsággal visszadugdostam a kábeleket a helyükre, majd visszazártam az füstüveg dobozt, és beírtam az újabb kódot. Kettő, kettő, hat, nyolc. A dátum, amikor a világ újraindult. Úgy-ahogy.

- Főnök, én itt megvagyok - mondtam bele csak úgy a semmibe, miközben figyeltem, ahogy az füstüveg légmentesen lezárja magát, és feltöltődik az átlátszatlan, fehér gázzal, majd az új generátor éles, tiszta fénnyel apránként felizzott. Szuper, ez is megvan.

- Okés, akkor mára befejeztük. Gyere vissza, mielőtt még leszáll az éjszaka - érkezett vissza a recsegő válasz a sisakomból. Mint mindig, most is elgondolkodtam rajta, hogy vajon milyen lehet az éjszaka. Elnéztem magam előtt az generátorpark teljes hosszában. Régen itt talán szántóföldek voltak. Most a teljes földfelszínt kis generátorokból álló négyzetrácsok borították, amíg a szem ellát. Felettük szürkés hó szállingózott a lagymatag szélben, pár centivel az üvegdobozok felett megolvadva, esőcseppekként kopogva a sima felületen. Vaskos, összefüggő szürkésbarna felhőréteg fedte a teljes égboltot, állandó félhomályba borítva a fagyos földet maga alatt. Az generátorok élénk világoskék fénye halványan megvilágította a felhők alját, kirajzolva az árnyékokat és a sűrű gomolyokat, melyek őrülten kavarogtak felettem. Nem túl bizalomgerjesztő látvány.

Ügyetlenkedve felálltam, hónom alá csaptam a régi generátort és beugrottam a síneken futó nyikorgó, rozsdás kis fülkébe, ami pillanatok alatt elcsikorgott velem a generátorpark közepén álló liftig, hogy aztán lassanként lesüllyedve végre emberibb körülmények közé kerüljek.

- Milyen az idő odafent? - vigyorgott a főnököm, mikor a liftből kilépve már ott várt készenlétben, hogy kisegítsen a védőfelszerelésből. - Napsütés és virágillat?

- Az egyik szektor teljes egészében leállt. - jelentettem, figyelmen kívül hagyva az egyébként már unalmassá váló viccelődését. Minden alkalommal ugyanazzal a poénnal fogad, amikor visszatérek a felszínről. - Vagy két méter magasan belepte a hó.

- Basszus, faszomért nem jeleznek ezek a szaros érzékelők? - Raul nem volt az a fajta úriember, aki egy fiatal nő jelenlétében visszafogta volna magát. De teljesen megértem a felháborodását, sőt, ami azt illeti, tökéletesen egyetértettem vele. A vaskos, nehéz nadrágot lerugdalva magamról hónom alá csaptam a meghibásodott eszközt és főnököm oldalán megindultam a raktár felé, hogy ezt is betegyem a többi közé.

- Lehet, hogy megint befagyott valamelyik áramkör.

- Lehet. Mindegy, ez legyen az éjszakai műszak problémája, hogy kitalálják. - Raul kinyitotta a raktár ajtaját, hogy aztán az elektromosságszagú levegőben elhelyezzem az újabb generátort. Lassan már nem lesz hely a polcokon.

- Az utóbbi időben egyre gyakrabban van ilyen, nem?

- Ne kezdd megint. Nincs szükségünk pánikkeltésre holmi üldözési mánia miatt.

- De neked is el kell ismerned, hogy most már szinte gyorsabban hibásodnak meg, mint ahogy újra tudnánk őket hasznosítani.

- Képzelődsz. Gondolj inkább valami vidámabb dologra. Van már terved az ünnepekre?

- A családommal leszek.

- A két macskáddal, akarod mondani. - sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudtam az állítását. Még nem tudja, hogy nemrég örökbe fogadtam egy újabb kiscicát. Inkább csak hallgattam, nem akartam őt sem bajba sodorni.

- ... szóval mit szólnál hozzá, ha velem töltenéd a karácsonyt? - jutott el hozzám tudatom legmélyére a főnököm mondandójának vége. Már egy ideje beszélt hozzám, de gondolataim a hülye szabályozások körül forogtak, ő csak a háttérzajt biztosította. Meglepetten kaptam fel a fejem, nem tudtam mit válaszolni. - Lehet, hogy nem tudok dorombolni, de egy kis ünnepi vacsorát össze tudok rittyenteni. - mintha elpirult volna. A kérdése önmagában nem zaklatott volna fel, attól viszont, hogy Raul elpirult, én is zavarba jöttem.

- Én... szóval... lehet, hogy ma mégis túlóráznék és utánajárnék ennek a meghibásodott szektornak. - visszakoztam szemlesütve, és óvatosan kiosontam mellőle a raktárból.

- Megint ki akarsz menni a felszínre? - főnököm látszólag elfogadta a témaváltást, megszokott hűvös nyugalmával zárta be az ajtót. - Tudod, hogy nem engedhetlek fel ilyen hamar megint.

- Akkor csak itt lent kezdenék utánajárni. Lehet, hogy csak valami banális apróság lesz a gond - én magam sem hittem benne, és láttam Raul kétkedő arcán, hogy egyetért velem.

- Szerintem most menj, pihenj egy kicsit, és holnap visszatérünk rá. A meghívásom pedig még mindig áll. - kezeivel pisztolyt formázva mutatott felém, és lövéseket imitált. Abból kiindulva, hogy ezek után rohamsebességgel tűnt el mellőlem, azt hiszem ő is rájött mennyire kínos volt ez a mozdulat.

Végül nem mentem szembe Raul javaslatával, akármennyire is furdalta az oldalam a kíváncsiság. Fáradt voltam, a felszíni séták mindig rengeteg energiát kivesznek belőlem. Hogy az irgalmatlan súlyú védőruha vagy a sugárzás teszi ezt velem, sosem tudjuk meg. Az orvosok szerint persze a sugárzás, de nekik sem lehet mindig igazuk.

Végigbattyogtam az utcán, ahol semmi sem utalt arra, hogy az éjszaka közeledne. Ha nagyon rákoncentráltam, hallottam az ősrégi fémszerkezetek halk nyikorgását, ahogy minden erejüket összeszedve igyekeztek megtartani az emberi civilizáció maradékának súlyát rozsdás vállaikon. Elérkeztem a kedvenc helyemhez, egy keskeny kis teraszhoz, ahonnan tökéletesen beláttam a várost. A hatalmas barlangban egymás hegyén-hátán tornyosultak a karcsú épületek, a legalacsonyabb is negyven emelet mélységig nyúlt le a föld szíve felé. Liftek suhantak minden irányba, élénk fénypöttyeik így a távolból is egyértelműen kivehetőek voltak, úgy lüktettek, mintha valamiféle gigantikus érrendszer részei lennének. A mindezt működtető gépek halk zúgása, csak tompa, tudatalatti zümmögésként létezett, állandósága megnyugtató biztonságérzetet keltett bennem. A város különböző szintjein a parkok, az összekötő járdák, a teraszok életteli nyüzsgésének hangja még ide, a legmagasabb szintre is elért. Háborgó lelkem kezdett megnyugodni, a zárt tér és az emberek százainak látványa éles kontrasztban állt a felszíni világ irdatlan távolságaival és hátborzongató ürességével.

- Sziasztok, kicsikéim. Éhesek vagytok? - léptem be aprócska lakásom ajtaján, amint felkattintottam a villanyt, három szőrgombóc futott felém nyávogva. A szomszéd tudja, hogy a szabályok ellenére három macska van nálam, de egyelőre nem szólt semmit a hatóságoknak, én pedig ezért hálából rendszeresen akasztok a kilincsére sütiket vagy friss gyümölcsöt. Ez utóbbi nagy különlegesség, én is csak azért juthatok hozzá, mert az energetikai központban dolgozóként ilyen egzotikumokkal próbálnak meg kárpótolni. Ha már rövidebb élettartamra számíthatok, legalább legyen egy kicsit élvezhetőbb.

Éjszaka álmatlanságomban csak bámultam a plafonon villódzó ünnepi fényeket, amiket nagy hévvel pakolásztak fel az épületek oldalára és az utcák szélére. Hiába húztam el a függönyt, az ablak nem sokat tompított belőlük. Tudom, hogy az emberek lelkének szüksége van erre, ugyanakkor nem tudtam szabadulni a képtől, amit a felszínen láttam. A teljes szektor sötétsége fájóan szembeötlő volt a sok halványan pulzáló fémpötty között. Észrevétlenül merültem álomba, örvénylő, vészjósló felhőréteg hasát megvilágító villódzó fényeket látva magam előtt.

Reggel zavartan ébredtem, zihálva és kimerülten, mintha rémálom kísértett volna. Valami nem stimmelt. De nem tudtam megmondani, pontosan mi változott.

A városban a reggeli forgatag ugyanolyan volt, mint bármikor máskor. De mégis rossz előérzetem volt, elnézve a többiek arcát, ők is hasonlóan éreztek. Néhány beszélgetésfoszlányt elcsípve az általános ingerültség okára senki sem jött rá.

Csak mikor beértem a központba, akkor tűnt fel, mi a gond. Az állandó, megnyugtató zümmögés, az embereket életben tartó millió és egy gépezet folyamatos, mély hangú dübörgése egyszerűen elhallgatott.

- Nagy a baj. - néztem Raulra, amint ő is megérkezett. Csak bólintott, gondolkodás nélkül húztuk fel a védelmi öltözetet és siettünk a felszínre. Ketten álltunk a liftben, ketten néztünk aggodalmasan egymásra, miközben sisakjainkon folyamatosan visszatükröződött a minden egyes emelet magasságában elhelyezett kis égősor éles villogása.

- A szentségit. - szólalt meg fülemben recsegve a hangja.

Ahol tegnap még csak egy négyzet sötétlett az élénk kék fényár közepén, most több négyzetkilométeres területen az összes szektor gyászos feketeségbe borult. A szürkés hó finoman ült meg a felszínükön, apránként temetve be az emléküket is. Egy újabb négyzetrács kezdett el a szemünk láttára egyelőre csak halványan villogni, de fénye minden egyes villanással egyre gyengébb lett.

A szentségit bizony.

- Vissza kéne mennünk, szólnunk kell a miniszternek. Vészhelyzetet kell hirdetni. - morogta Raul, még a hangszóró recsegésén keresztül is hallottam a félelmet a hangjában.

Visszaugrottunk a liftbe, viszont amint megnyomtuk a lefelé mutató gombot, egy elektromos kisülés csapott ki a műszerfalból, ami minket ugyan elkerült, de a fémlift falán végigrobogva a sínek mentén eltáncolt az generátorpark felé, ahol az elektrolitokkal teli levegőben könnyedén átvándorolt az egyik, még működő szektor felé, és egy pillanat alatt elsötétítette azt is. A lift műszerfala üresen meredt ránk, mi pedig rettegve néztünk egymásra.

- Van egy lépcső, ami levezet a föld alá, szerintem próbálkozzunk meg azon keresztül lejutni.

Csak némán követtem. Nem mertem megszólalni, a torkom kétségbeesett sikoly folytogatta. Mi lesz így az emberiséggel? És mi történhetett az generátorparkkal?

A lépcsőhöz érve azonban sokkal földhözragadtabb problémákkal szembesültünk. Az ajtó nemhogy befagyott, egy összefüggő jégtömbbé vált a bunkerszerű betonlétesítménnyel együtt. A szürke hó ugyan elkerülte, de vagy fél méter vastag jégburok ölelte körbe a teljes építményt. Ami így a jégen keresztül is láthatóan összeomlott már. Azt hiszem, ezt a lépcsőt nem használjuk túl gyakran.

Raul hiába próbálkozott leszólni az irodába, csak üres recsegés volt a válasza. Valószínűleg az elektromos kisülés a liftben tönkretette a kis eszközt, ami továbbította a jelet a föld alá.

- Ha minden igaz, hamarosan leszáll az éjszaka - pillantott Raul a védelmi ruhája karjára szerelt kis kijelzőre. - Azt hiszem akkor, most itt az ideje elmondanunk az utolsó imáinkat.

- Boldog karácsonyt. - próbáltam némi szarkazmussal oldani a feszültséget, de őszintén szólva sírni lett volna kedvem. - Azt hittem, a világvége már megtörtént.

- Úgy tűnik, hogy a mai dátum lesz az új számsor, amit a jövő generációi használhatnak.

- Ha lesz egyáltalán jövő generációja. - Raul nem válaszolt, dühödten beleütött a létrát körbeölelő jégpáncélba. Az meg sem reccent. Rugdosni kezdte az alját, felszerelésének keményített talpa szanaszét szórta a havat és a jégdarabkákat, de magán a jégpáncélon még csak egy kis repedés sem keletkezett. Óvatosan megfogtam a vállát és visszahúztam. A végén még kárt tesz magában.

- Én őszintén beleéltem magam az esti vacsoránkba.- fordult felém számonkérően. Mintha az én hibám lenne ez az egész helyzet.

- Én is - hazudtam szemrebbenés nélkül - De gondolj rá úgy, hogy most is együtt vagyunk.

- Fél fizetésem elköltöttem arra az üveg borra, amit bekészítettem. - vallotta be szemlesütve. Mellkasom környékén enyhe melegséget éreztem. Talán félreismertem volna? Lehet mégis adnom kellett volna neki egy esélyt. Most már mindegy.

- Próbáljunk meg lemászni a liftaknán. Igyuk meg azt a bort. - nem nagyon volt választási lehetőségünk, legalább nem itt ülünk elkeseredetten a hófúvás közepén. Amíg visszagyalogoltunk a lifthez, az generátorparkból egyre több szektor sötétedett el. A síneket egyre jobban belepte a szürke hó. Egyre nehezebb volt a járás, de mi csak visszajutottunk a lifthez.

A kis készülék védelmi ruhám ujján halkan pittyegni kezdett. Figyelmeztet az éjszaka közeledtére. Legalább meglátom, hogy mennyiben más, mint a nappal. Ennél kevésbé bizalomgerjesztő egyébként sem lehet.

Felkaptam a fejem, és a horizont felé pislogtam. Mintha fényt láttam volna az ég alján erősödni. A felhők szürke forrongása barátságosabb színeket kezdett ölteni. Halványan átszűrődött rajtuk egy tompa fénygömb, amint leereszkedik a horizonton tornyosuló hegyek cakkos széle alá. A táj, az egész generátorpark sokkal beláthatóbbá vált. A szürke hó is egészen fehéres színt kapott.

- Ez lenne az éjszaka? - elképedve néztem Raulra. Nem is olyan borzasztó, mint ahogyan azt hittem.

- Ez.. Ez a naplemente. - suttogta a fülemben recsegő hangszórón keresztül.

A karomon díszelgő kis kijelző halk pittyegéssel szólt, hogy csak percek kérdése, és mennünk kell. Még húsz fokot hűlt a levegő percek leforgása alatt.

- Sosem gondoltam volna, hogy valaha látni fogom.

Döbbenten néztem el magam előtt, ahogy a hóesés egy pillanat alatt abbamarad, és a feltámadó szél lesöpri a belepett generátorpark feléről a hótorlaszokat, kisebb dűnéket alkotva messze bal oldalt. Felszabadított egy látványosan megrongálódott szektort, aminek több, mint felét ugyanaz a jeges réteg fedte be, mint a lefelé vezető létrát. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor láttam, hogy a jégburok azokat a vezetékeket érinti, amik az elsötétült szektorok felé vezetnek. Bár nagy a baj, de javítható.

- Teljesen másképp fest a világ, mi? - Raul egy kicsit visszanyerte pökhendi humorát. Ő is látta, amit én. - Menjünk, mentsük meg az emberiséget.

Kettő, három, kilenc, hét. Az új dátum, amikor a világ majdnem megint véget ért.