Beolvasó - első fejezet

Az életünket az első pillanattól az utolsóig átszövik az érzelmeink. A boldogságunk, reményeink, bizonytalanságaink, félelmeink. És én mindezt érzem, azt is, ami nem a sajátom. 

Főleg azt.

 A férfi előttem halk puffanással esett össze. A feje egyenetlen vonalban vált el a testétől, groteszk labdaként gurult a lábam elé. Kék szeme üvegesen meredt rám, mintha magyarázatot követelne. Összeszorítottam a szemem. Nem akarom ezt látni. 

Mégis, mit keresek én itt?! Empata vagyok, nem egy hóhér. Nem tudtam elszakadni a szemrehányó, halott szempártól, képtelen voltam csukva tartani a szemem. 

Elárasztottak a helyiségben felcsapó zaklatott érzelmek. Mély levegőt vettem és gondolatban elzárkóztam tőlük. Elképzeltem, hogy a lelkem körül vaskos kőfalat építek, amelyet minél magasabbra húzok, annál hatékonyabban zárja ki a többiek érzéseit. De az érzelmek nem hagyták magukat, beszivárogtak a réseken, átugrották a téglákat, még mielőtt fallá emelhettem volna őket. Így most nem volt olyan könnyű dolgom, mint mikor megkezdődött a nap.  

Pedig az sem volt egyszerű. Amikor órákkal ezelőtt beléptem ide, a lenyűgöző csarnok lépcsőzetesen emelkedő üléssorai már majdnem teljesen megteltek a résztvevő miniszterekkel és nemesekkel. Az idebent hömpölygő arroganciától és a varázslók önnön fontosságának tudatától kiszáradt a szám, a kezem elzsibbadt. A gerincem menti izmok egyszerre kezdtek vad táncba az egymásnak feszülő varázserők energiáitól. Empataként egyértelmű volt a feszültség, de a felszínen megtévesztő nyugalom uralkodott. A jelenlévők beszélgetésének duruzsolása visszhangzott a magas falak között. Oldalra kaptam a fejem, abba az irányba, ahonnan egy erőltetett nevetés hasított az általános zsongásba. Nem láttam, ki nevetett. Az arca mindenkinek ugyanolyan komor, merev álarc, tekintete üres. 

Egy viperafészek lehet ennyire békés, mint ez a terem. 

– Ott fogsz ülni az első sorban. Ez most egy próba lesz, hogy hogyan tudunk használni téged – Tarik miniszter egészen közel hajolt hozzám, a fülemen éreztem nedves lélegzetét. Miközben keresztülfurakodtunk a tömött sorokon, minden fej utánunk fordult. Zavartan lesütöttem a szemem, pillantásom megakadt piszkos kötényemen, ahol még ott díszelgett a korábbi takarítás során összeszedett sáros folt. Talán a panasznapra érdemes lett volna némileg elegánsabb öltözéket választanom. Kár, hogy a miniszter ilyen hirtelen rendelt ide. Még reggelizni is alig volt időm. 

Tarik miniszter nem foglalkozott a mögöttünk összesúgó nemesekkel. Egészen az első sorba vezetett, közvetlenül az Őméltóságának fenntartott emelvény elé. A székek itt félkör alakban álltak, szabadon hagytak egy pár lépés átmérőjű kis teret a meghallgatásra érkező kérelmezők számára. Tarik miniszter még itt sem engedett el, csillogó drágakövekkel borított vaskos ujjait fájdalmasan mélyesztette felkaromba, hosszú harcsabajsza megrezzent, amikor jelentőségteljesen a szemembe nézett túldíszített fejfedője alól. 

– Miután vége van, maradj itt, megbeszéljük, hogy hogy válik be ez a terv – suttogta. Én bólogatva vettem tudomásul a parancsot. Amint elengedett, a gyomrom szorító rettegés azonnal megszűnt, hirtelen sokkal könnyebben vettem levegőt. Megvártam, amíg elfordul, és csak akkor sóhajtottam fel végre. A levegőnek izzadtságszaga volt. Izzadtság, és még valami, ami úgy bizsergette a nyelvem, mint a villámlás vihar előtt. 

A szorongásnak van ilyen íze. 

Nagy levegőt vettem és nekiláttam a feladatomnak. Óvatosan felmértem az érzelmeket magam körül. Az egyéni, apró eltéréseket, hangulatokat. Úgy képzeltem, mintha lelkemmel ki tudnék nyúlni a külvilágba, és láthatatlan kezekkel megérinthetném az embereket magam körül, így irányítottan érezhetem azt, amit ők éreznek. Ezekkel a láthatatlan ujjakkal végigsöpörtem a nemeseken és minisztereken, megpróbáltam egy általános hangulatot kiszűrni az érzelmek örvényéből, de túl sokan voltak, túl sok, egymásnak ellentmondó hangulattal. 

Újból felsóhajtottam. Sajnos nem lesz ennyire egyszerű a dolgom. Egy egészen kicsit lazítottam a lelkemet védelmező falakon. A székem karfájába kapaszkodtam, lehunyt szemmel hagytam, hogy átjárjanak az érzelmek. Ez egyáltalán nem olyan volt, mint a kiképzésem alatt. Az Akadémia könyvtárában lézengő pár diák, akiken gyakoroltam, még véletlenül sem hasonlított arra a helyzetre, amiben most találtam magam. Minden izmom összerándult, a torkomban gombóccá nőtte magát a visszafojtott sikoly, amikor azonnali arculcsapásként rohamoztak meg a körülöttem ülők érzelmei. Tüzes karmokként martak a bőrömbe és úgy vájták magukat a szívembe, mintha jégkristályokkal kaszabolnák az utat maguknak a mellkasomban. Fájdalmas erővel szorítottam a karfát, úgy próbáltam uralkodni az egész testem hatalmába kerítő remegésen. A karom libabőrös lett, egyszerre dideregtem és izzadtam, a szolgálóruhám durva szövete nyirkosan tapadt a hátamra. Mintha hamut nyeltem volna, kiszáradt a torkom és furcsán érdes lett a nyelvem. 

Túl sok volt ez a sok érzelem így egyszerre, ilyen intenzíven. A rettegés, a harag, az aggodalom. A mellkasom összeszorult, minden lélegzetvételem egyre hangosabban sípolt a fülemben. Hirtelen mintha elfogyott volna a levegő a szobából, zsíros veríték ütött ki a homlokomon. Minden erőm összeszedtem, hogy ülve maradjak és ne rohanjak ki azonnal valahova, ahol senki sincs, csak én és a szabad levegő. Kétségbeesetten kapaszkodtam a karfába, hallottam, ahogy megreccsen az ívelt mintákban faragott fa. 

Hogy képzelhettem, hogy én elbírok ezzel?! 

Az érzelmek egymásra halmozódtak, mint egy szikla a fejem felett. Össze fogok törni. Megszédültem, a tekintetem elhomályosult. Hideg veríték csorgott végig a gerincemen, miközben mély lélegzetvételekkel próbáltam összeszedni magam. A karfa hangos reccsenéssel eltört, egy szálka a tenyerembe hasított. Felszisszentem a meglepetéstől, majd még jobban hozzányomtam a tenyerem az egyenetlen fának, ahol még több kiálló szálka szúrt belém. Az éles fájdalomra figyeltem. Az volt az enyém. Minden más külső érzelem volt. A fájdalom fókuszpontként segített irányítani a figyelmem, elkülöníteni mások érzéseit, uralni a gyomromban remegő pánikot. Lassanként felemelkedett a mellkasom szorító sziklák szorítása, a szemem sarkából visszavonultak a sötét árnyak. 

Lehajtott fejjel meredtem a karfát szorító kezem fehér bütykeire. Szinte éreztem az ízületeimet nyikorogni, ahogy lassanként elengedtem. Pár vörös vércsepp maradt utána a megrepedt fán. Talán mégis csak menni fog. Talán tényleg elég erős vagyok a feladatra. Még pihegve igyekeztem lerázni magamról a didergő pánikot, amikor egy éles kiáltás hasított a levegőbe. 

– Őméltósága, Alaric Primor! – jelentette be a fővarázslót az ajtónálló zengő hangja. A beszélgetés moraja azonnal elhallgatott, a csend súlyosan ült a levegőben, mint az odakint gyülekező viharfelhők. 

A székemben fészkelődve nyújtogattam a nyakam, hogy mielőbb meglássam őt. Közel egy hete jöttem az Akadémia parancsára, de egyelőre még csak a miniszterek egy igen szűk köre fogadott, a primor mindenféle ürügyekre hivatkozva kitért a bemutatás elől. Pedig rettentő kíváncsi voltam rá, a történelem során legfiatalabb primorra, a leghatalmasabb varázslóra mindannyiunk közül. 

Belém fagyott a lélegzet, a térdem elzsibbadt, ahogy hirtelen megéreztem a varázserejét. Még mielőtt megláttam volna, égnek meredtek a pihék a tarkómon, szinte már vártam a hirtelen lecsapó villámot közöttünk. Odakint megdördült az ég, hangját a magas csarnok visszhangozva erősítette fel, a csend csak még súlyosabbnak tetszett tőle. Az ajtóban megjelenő férfiból áradó tömény erő fekete füstként hömpölyögve töltötte be a termet, elhomályosította a falakra szerelt, kovácsoltvas lámpásokban lobogó lángok fényét. 

A fojtogató sötétségben megjelent maga a primor. Egy sötét árnyék, mintha csak ő is a fekete ködből formálódna. Fekete, dísztelen ruhája felett magas gallérú köpenye úgy lobogott mögötte, mintha a szél cibálná. A mozdulatlan levegőben különösen hátborzongató látvány volt. Ahogy közelebb ért hozzám, összeszorított fogakkal próbáltam uralkodni az arcomon, nem akartam annak a rémült kislánynak tűnni, amilyennek éreztem magam. 

Egy pillantást sem vetett rám, pedig bizonyosan tudnia kellett, hogy mit keres egy szurtos szolgáló a nemesei között. Az első sorban, ráadásul. Merev, közönyös arckifejezéssel haladt el előttem. Ilyen közelségből olyan tisztán kellett volna éreznem az érzéseit, mint a sajátjaimat. Semmit sem éreztem belőle, csak a felfoghatatlan mértékű varázserőt. Ő volt az egyetlen a teremben, akinek az érzelmei rejtve maradtak előttem. 

Kint az egész nap gyülekező felhők között meghasadt az ég, és egy lecsapó villám bevilágította a termet. A mennydörgés robaja azonnal követte, és ekkor eleredt az eső is. Hangos kopogása elnyomta a varázsló lépteinek hangját, aki merev, katonás mozdulatokkal lépett fel az ablak előtt felállított pódiumra. Csak miután ráérősen végigjáratta tekintetét az összegyűlteken, akkor emelkedett fel varázserejének fojtogató nyomása. A fekete köd egy pillanat alatt elpárolgott, a termet ismét betöltötte az éles lámpafény és többen is felsóhajtottak körülöttem. Idegesen megnyaltam a szám szélét. 

Ez nehezebb lesz, mint hittem. 

A panasznap megszokott protokollja szerint jártak el. Beengedték az első kérelmezőt, egy gyengébb varázserővel bíró nemest, aki megingó térdekkel, szigorúan a földre szegezett tekintettel lépett szinte közvetlenül elém. Szemét egyenesen a primor fekete, fényesre suvickolt bőrcsizmájára szegezte. A kérelmezőből a kétségbeesés és tehetetlenség keserű szaga áradt, összeolvadt a teremben hömpölygő érzelmek áradatával, ami majdnem olyan szívderítő volt, mint az odakint tomboló vihar. 

– Ő… Őméltósága… – dadogta alig hallhatóan. – A… a… azért jöttem eléd, me… mert a háború miatt… – a primor széke karfájára könyökölt, öklére támasztotta halántékát, arca teljesen érdektelen, megjelenése a tömény unalom maga. A kérelmező nyöszörögve folytatta: – A katonái… Teljesen tönkrement az egész évi termésünk. Az adók... – a primor unott mozdulattal csípte össze orrnyergét, fél kézzel intett egyet a levegőbe, mintha csak egy legyet hessegetne arrébb. A kérelmező csalódottan lehajtott fejjel távozott, léptei valamiért mégis határozottabbnak és könnyedebbnek tűntek, mint mikor belépett. 

Ezután beengedték a következő kérvényezőt. Egy drága kelmébe öltözött, jómódú átlagos - vagyis varázsképességek nélküli - férfi; az övén villanó jelvény alapján kereskedő. Megjátszott határozottsággal, dacosan felvetett állal közelített a pulpitus felé, de mire odaért, már ő is Őméltósága csizmáját fixírozta.

– Nagytiszteletű Őméltósága – hangja egy pillanatra elcsuklott, amint mélyen meghajolt a primor előtt. – A raktáram felégették a katonák. Szükségem lenne némi haladékra az idei adókat tekintve, hogy az árut pótolhassam – nagy levegőt vett, hogy folytassa, de a varázsló már egy intéssel el is küldte. 

Majd jött a következő kérvényező. 

És a következő. 

Sorra jöttek a panaszok, ömlöttek a nehéz sorsok, a felháborodás, egymás után sorolták szívük fájdalmait és bánatait. És a primor közben végig mozdulatlanul ült a székén. Alattvalóinak élete romokban hevert. Segítséget vagy legalább egy kis együttérzést kértek de ő egyszerűen csak unta az egészet. Leginkább növekvő bosszúságot láttam rajta, ha mást nem is. Nagyjából annyira engedett betekintést az érzelmeibe, mint egy kőszikla. Saját lelki falai, az önuralma többszörösen túlmúlta az én képességeimet.

Mégis, miért engem küldtek ide, hogy segítsek? Miért gondolják az Akadémián, hogy nekem bármi esélyem van megenyhíteni ezt az embert? Már ha ember egyáltalán. Amennyit éreztem belőle, az alapján a trónként szolgáló szék is lehetne. 

"Szerettesd meg a néppel. Segíts neki." 

Milyen sokatmondó parancs. Mégis, hogy segítsek, ha még beszélni sem hajlandó velem?! Fintorogva hátradőltem, a figyelmem lassanként elvándorolt, a tenyeremen díszelgő felületes, egyenetlen szélű sebeket néztem, mialatt előttem újabb és újabb emberek adták elő panaszaikat. 

Odakint tetőfokára hágott a vihar. Egymást érték a villámok és a dörgések, az eső hangosan kopogott a színes ablakokon. A hideg kőfalak résein keresztül beáramló levegőt betöltötte a nedves föld nehéz illata. A párás melegben csak még keserűbbnek éreztem a reménytelenséget. 

Ahogy telt az idő, egyre jobban elfáradtam. Az Akadémián gyakorlatozás közben sosem kellett egyszerre ennyi ember érzelmeivel megküzdenem. Kelletlenül fészkelődtem a helyemen. Örültem volna egy kis pihenőnek, ha másért nem, csak az árnyékszéket megkeresni, vagy legalább kinyújtóztatni a tagjaimat. 

– Őméltósága, én egy egyszerű földesúr vagyok, de mind a három gyermekem elvitte magával az Akadémia. És bár ez hatalmas megtiszteltetés ránk nézve, természetesen szívesen szolgáljuk szeretett országunkat és Őméltóságodat, de az valahogy nem kerülte el a figyelmem, hogy a földemen dolgozó átlagosok gyermekei kimaradnak ebből a háborúból. 

A primor egy lapos pillantást vetett rá és felvonta egyik szemöldökét. Izgatottan kaptam felé a fejem. Végre valami újdonság. 

– Ha jól sejtem, ez nem csak egy észrevétel – hidegen szólalt meg. Halk hangja kimondatlan fenyegetéstől rekedten visszhangzott közöttünk. Önkéntelenül is összefűztem az ujjaim az ölemben, oldalra sandítottam és láttam mellettem fészkelődni a szomszédaimat is. A félelem csak még jobban összesűrűsödött körülöttünk. Mintha csak nyomatékosítani akarná a fenyegetést, egészen közel csapott le egy villám. A primor háta mögötti, plafonig érő ívelt ablakban tisztán látszott minden izzó fehér ága. Mikor a villámlás abbamaradt, a teremre éjszaka borult. A fáklyák lángja éles foltokként törte meg a sötétséget, de hirtelen csak a kőfalat világították meg maguk mögött, mintha egy láthatatlan akadály állná a fény útját felénk. A sarkokban elmélyültek az árnyékok. Szívem azonnal a torkomba ugrott, egy pillanat alatt űzte ki tagjaimból az eddigi unott bágyadtságot, karom ismét libabőrös lett. Kihúztam magam, a karfa éles repedésén járattam az ujjaim. 

– Én… Én arra gondoltam, az átlagosokat is be lehetne sorozni és… – a kérvényező hangja hirtelen elhalkult, ahogy a primor egy intéssel elküldte. De a férfi nem tágított, megvetette a lábát és felszegett állal kiáltott fel: – Nem igazságos, hogy az átlagosoknak nem kell a gyermekeiket félteniük! A mi gyerekeink értük is harcolnak, nekik is meg kéne tenniük ugyanezt! 

Őméltósága szeme bosszúsan összeszűkült a tiszteletlenség hallatán. Két ujjával aprót pöccintett a levegőbe, mire a férfi hirtelen a torkához kapott. Hangosan, pánikszerű gyorsasággal kezdett lélegezni, szeme kidülledt, arca elvörösödött. 

A primor hangja, bár halkan beszélt, mégis visszhangzott a sűrű csendben, amit csak a kérelmező fülsértően hangos szuszogása tört meg. 

– Szerintem inkább ne gondolkozz – újabb pöccintés, mire a férfi félelme és fájdalma mellbevágó erővel kapott el. Önkéntelenül is a torkomhoz nyúltam, pánikszerűen építettem a lelkem körülvevő védelmező falakat, de már késő volt. Mintha hirtelen megszűnt volna a levegő körülöttem, hiába lélegeztem volna, nem volt mit beszívnom. Hideg veríték ütött ki a bőrömön, az ujjaim elzsibbadtak, a szemem előtt összefolytak a színek. A pánik vette át az uralmat az elmém felett. 

Nem az én érzelmeim. 

Nem én érzem mindezt. 

Nem velem történik. 

Nagy nehezen sikerült annyira kizárnom a közvetlen érzéseket, hogy végre nehéz, szaggatott lélegzethez jutottam. A levegőben vizelet szúrós szaga terjengett, a férfi lába körül megjelenő tócsa a padló téglái közti résekben talált utat magának. A férfi végtelennek tűnő ideig küzdött, véres csíkokat kapart a nyakára, mintha egy nem létező kötelet akart volna lefejteni magáról. Szája néma sikolyra nyílt, különös, nyeldeklő hang szakadt ki a torkából. Szemei bevéreztek, úgy guvadtak ki vörös arcából, mintha ki akarnának pattanni a helyükből. Halk puffanással esett térdre, arca vöröse lassanként kékre váltott. Tekintetünk egy pillanatra találkozott, de nem hinném, hogy érzékelt bármit is maga körül. A hátborzongató hang egy örökkévalóság múlva megszakadt, felváltotta a hörgés, ahogy a férfi egy korty levegőhöz jutott. 

Megkönnyebbülten felsóhajtottam, lehunyt szemmel dőltem hátra és egy pillanatig csak a saját zaklatott lélegzetem hallottam. Egyszerre ziháltam a szerencsétlennel. A rettegését felváltotta a megkönnyebbülés. Megtanulta a leckét. 

Összerezzentem a hirtelen felharsanó sikolytól. A szemem kipattant, és szembetaláltam magam a földöntúli látvánnyal, ahogy az előttem térdelő férfi feje kínkeserves lassúsággal elkezdett fordulni. A hátamon és a melleim közt csorgó izzadtságtól a ruhám kényelmetlenül tapadt a bőrömre, a gyomrom a torkomba kúszott, nagyot nyeltem, hogy visszafogjam az émelygésem. Minden idegszálam lángolt, a sikolyok ott visszhangoztak a koponyámban. Szédültem, két kézzel kapaszkodtam a szék karfájába, fehéredő ízületekkel szorítottam és próbáltam elkülöníteni a saját testi érzéseim a szenvedő kínjaitól. A férfi nyaka gyomorforgató természetellenességgel gyűrődött, ahogy a feje teljes körben megfordult. A sikoly gurgulázó hangon halt el, mielőtt még a férfi nyaka elpattant volna. Gyomorforgató reccsenés hangzott fel, majd az ember feje egyszerűen elvált a testétől, mintha egy láthatatlan kéz emelte volna magasba. Bugyogva ömlött ki belőle a sötétvörös vér, a test halk puffanással leomlott, a fej egy pillanat múlva hangosan koppant mellette. Lassan gurult, véres csíkot húzott maga után, kidülledt, bevérzett szeme egyenesen rám nézett mikor megállt, alig egy lépésnyire tőlem. 

Az utolsó pillanatig átjárják az életünket az érzelmek. És én mindent érzek. 

Főleg azt, ami nem az enyém. 

A teremre vészjóslón nehezedett a hirtelen beálló csend. Én lélegzetvisszafojtva reszkettem a helyemen, fülemben még ott visszhangoztak a férfi kétségbeesett sikolyai. Erőnek erejével vettem rá magam, hogy lélegezzek, tudatosan figyeltem a belégzés-kilégzés megnyugtató ütemére, a szúrós vizelettől és nehéz izzadtságtól bűzlő levegőre. Nehéz volt elhitetnem a testemmel, hogy nem én haltam meg. Mereven bámultam magam elé, az üvegesen semmibe meredő kék szemekbe. Mintha csak számonkérne, hogy miért nem segítettem. Hiszen ezért vagyok itt. Vagy nem?! 

A hirtelen rám támadó érzelmek bénító ereje segített kizökkenni a pánikból. Hiszen érzek. Élek. Remegő térdemre támasztott kezembe temettem az arcom, csak arra figyeltem, hogy lélegezzek. 

Nem én haltam meg. 

Szívem szapora dobogása ott dübörgött a fülemben, de minden egyes lélegzetvétellel egy kicsit halkabb lett. 

– A meghallgatásokat mára berekesztjük! – törte meg a csendet Tarik miniszter, miután a sötétség visszahúzódott és ismét teret adott a sötét felhőkön keresztülszűrődő halvány fénynek. A primor ugyanolyan unott, nemtörődöm helyzetben ült a székén, elmélázva nézte az előtte fekvő holttestet, ami pár perccel ezelőtt egy ember volt. Egy varázshasználó. Most egy kupac véres ruha és mozdulatlan test volt, természetellenes szögbe merevedve, ahogy a vállai közül egy szabálytalan peremű csonkból még mindig ütemtelenül csöpögött a vér. 

Nagy nehezen elszakítottam a pillantásom az előttem elterülő borzasztó látványtól. Szemrehányón néztem a primorra, aki továbbra sem adta jelét, hogy érdekelné bármi maga körül. A körmét kezdte piszkálni, mintha az alatta talált piszok izgalmasabbnak bizonyult volna számára, mint az emberek körülötte. Az alattvalók, akikért felelősséget vállalt. 

Az iránta érzett haragom fókuszt nyújtott az érzelmek rendezésében, légzésem megnyugodott, kezem remegése enyhült. Odakint a vihar elmúlt, dühét kiadva már csak az eső kopogását hagyta hátra maga mögött. Pillanatokon belül ez is elhalkult és csak a borús gomolygás maradt az égen. A nemesek és kérvényezők egy emberként álltak fel. Egymás sarkát taposva tülekedtek kifelé, szemük idegesen kerülte el a zavaró látványt a terem közepén. Sápadtan, néhányan a szájuk elé szorított kézzel siettek az ajtó felé. Döbbenetük hasonlított az enyémhez, ugyanakkor mégsem. 

Ők nem először találkoztak testközelből a primor haragjával. És én így kedveltessem meg őt a népével. 

Nos, sok sikert, Lanadell.