Emlékek

 - Sajnálom, de semmire sem emlékszem.

- Semmi gond, azért vagyunk itt, hogy ezen változtassunk. A halállal találkozni mindenkinek traumatikus élmény.

Fáradtan megdörzsöltem a halántékom. Akárhogy túráztattam az agytekervényeimet, egyáltalán semmilyen emléket nem tudtam előkotorni belőlük. A nevemre sem emlékeztem. Azt sem tudtam, ki vagyok. Vagy hogy hol.

Egy hófehér dobozban ültem, ahol semmi más berendezés nem volt, csak a hideg fém asztal és a nyikorgó, kissé rozsdás szék. Halványan felderengett egy kép egy gondozott, virágokkal teli kertről és egy mosolygós idős asszonyról, amint limonádéval kínál. Ott ültem hasonló széken, aminek a kerek, fém ülőrészén virágmintában lyukak sorakoztak körbe és körbe és körbe...

- Mi a legutolsó emléked? - szakította félbe gondolataim könnyedén elszabaduló spirálját a velem szemben ülő férfi. Idős volt, feje teteje kopaszodott, halántékán körben őszes haja azonban egészen a füléig ért, zabolátlanul meredezett minden irányba. Vastag keretes szemüvegét görbe orra hegyére tolta, azon keresztül hunyorogva nézett a kezében tartott jegyzettömbre, és minden megszólalásomra írt valamit. Vagy csak unottan firkálgatott. Nem éreztem úgy, mintha nagyon lelkesedne a velem való beszélgetésért.

- Hogy felébredek és magával beszélgetek.

- Van bármi benyomás, érzés, ami esetleg felmerül benned, ha a múltra gondolsz? - kezdett bosszantani a faggatózása. Miért nem lehet elfogadni, ha azt mondom, hogy nem emlékszem semmire? Nyugalmat erőltettem magamra és csak a fejem ráztam.

- Esetleg azt meg tudja mondani, hogy ki vagyok?

- Ez a feladatunk, hogy erre rájöjjünk.

Pár percig némán néztük egymást, majd az idős férfi úgy dönthetett megunta az ábrázatom, mert egy szó nélkül visszacsavarta a kupakot a tollára, majd felállt és minden további szó nélkül kisétált az ajtón. A széles hátat beborító szürke, kötött mellény újabb képet idézett fel a tudatom legmélyén. Nem tudtam megragadni a lényegét, de volt valami ismerős a mozdulataiban, ahogy hangosan dörrenve becsukja maga mögött az ajtót, már szinte számítottam rá ahogy a gyomrom egy pillanat alatt aprócska kőgolyóvá zsugorodik.

Egyedül maradtam a teljesen jellegtelen, fehér dobozban. A levegőben fertőtlenítő szúrós szaga terjengett. A fehér padlót pár helyen barnás sárgöbök pettyezték, a falon az ajtó melletti villanykapcsoló körül szürke, elmosódott folt törte meg az egyhangú fehérséget. A fal és a plafon találkozásánál keskeny kis ablakon vékony sugárban sütött be a nap, élesen megvilágítva a lebegő porszemeket, a kék eget leszámítva semmi sem látszott a külvilágból. Így mégis hogy jöjjek rá, hogy ki vagyok?

Mintha csak kimondatlan kérdésemre válaszolna, hangosan nyikorogva nyílt az ajtó. Ezúttal nem az idős férfi lépett be rajta, hanem egy nő, hasonló ahhoz a képhez, ami korábban felderengett. Ősz haját laza kontyba fogta tarkóján, a mosoly ráncai már-már árkokként vették körül halványkék, vizenyős szemeit. Kezében furcsán kirívó, díszes ezüsttálcán limonádét és pár darabka süteményt hozott.

- Kedveském, hogy érzed magad? - tette le halk koccanással a tálcát az asztalra, majd kínos lassúsággal foglalt helyet a kényelmetlen széken. A nő öltözéke sehogy sem illett bele a jellegtelen dobozba, virágmintás, tarka ruhája felett egy kötött, barna mellényt viselt, vastag zokniba bújtatott lábán pedig csak egy papucs lifegett. A papucs talpa elülső harmadánál látványosan megtört, halkan nyikorgott minden egyes lépésére.

- Jól, köszönöm - kissé bizonytalanul válaszoltam, elnézve az idős hölgyet valahogy nem éreztem helyénvalónak panaszkodni. A néni kedves intésére elvettem egy szeletet a süteményből. A piros meggyszemek lédús orgiába kezdtek a számban, amint beleharaptam, a puha vaníliás piskóta körülöttük felhőként táncolt a nyelvemen. Újabb kép derengett fel a tudatom legmélyén. A sütemény ismerős íze és illata felidézett egy emléket, még nagyon régről, amikor még gyerek voltam.

Az emlékben egy rozsdás kerti széken ültem, lábaim lógatva, egy szál fehér nyári ruhácskában és piros szandálban. A jobb térdemen egy tenyérnyi méretű barnásvörös horzsolás díszelgett, minden egyes mozdulatomra élesen hasított bele a fájdalom.

- Katona dolog, kedveském - hangzott fel mellettem a barátságos, megnyugtató hang és egy idős néni halványkék szemei mosolyogva hajoltak le hozzám, miközben cicomás tálcáról limonádét és meggyes süteményt nyújtott felém. - Pillanatok alatt elmúlik, rá se ránts!

- De fááááj! - hüppögve haraptam bele a süteménybe, pillanatok alatt megnyugodva a meggyes orgia érzésétől.

- Látod, csak elmúlt az a csúnya horzsolás - kuncogott mindentudón a néni velem szemben. Tágra nyílt szemekkel néztem rá, éreztem amint egy meleg könnycsepp csiklandozva leszánkázik az orrom mentén.

- Mama? - a néni csak mosolygott, nem is erősített meg, de nem is cáfolt rám. Nagyot kortyoltam a limonádéból. Újabb emlékkép. Ezúttal esőben állok, sok emberrel körülvéve. Hideg van, mindenkin nagy kabát és fekete cipő. Egy koporsót nézek, rajta a velem szemben ülő nő egy fiatalabb kori fekete-fehér képével. Érzem az eső finom illatát, de ahelyett, hogy a pocsolyákban ugrálnék, csendben fogom valaki kezét. Meleg kéz. Puha. Megnyugtató. Érzem, ahogy remeg. Felnézek a kéz gazdájára, de az arca kivehetetlen, homályba vész. Annyit látok csak, hogy egy zsebkendővel törölgeti azt a részt, ahol egyébként a szeme lenne. De csak elmosódott szürkeséget látok. - De hiszen te meghaltál!

- Mindenki meghal egyszer. - sóhajtott, a kedves mosoly az arcán éles kontrasztban állt komor hangsúlyával - A kérdés csak az, hogy előtte hogyan éltél? - úgy tűnik, költői kérdésnek szánta, mert ráérősen, ahogyan azt egy idős asszonytól várná az ember, az asztalra támaszkodva felállt, és óvatos mozdulatokkal kicsoszogott az ajtón. Hiába igyekezett csendesen behajtani, a zárszerkezet hangos csattanással zárta be mögötte az ajtót, ismét magamra hagyva a kihalt szobában. Ezúttal sütemény és limonádé társaságában. Jelentős javulás, el kell ismernem.

Nem maradtam egyedül sokáig, az idős férfi visszatért és egy szó nélkül helyet foglalt előttem.

- Most már van bármi emléked? - szinte mintha követelőzött volna. Kicsit sem volt szimpatikus fickó.

- Csak elmosódó képek, semmi olyan, amiből megtudhatnám, ki vagyok. Ő a nagymamám volt?

- Az volt, akinek látni akartad. Milyen érzés volt találkozni vele?

- Jó - meglepő módon nem éreztem magam kiborulva vagy bepánikolva, hogy a régóta halott nagymamámmal beszélgettem. Pedig a józan ész ezt diktálta volna. - Megnyugtató.

A férfi lelkesen jegyzetelt. A toll lágyan sercegve szánkázott a papíron, a lapok csörgését leszámítva teljes némaságba burkolóztunk. Mereven figyeltem a férfit, aki szinte már regényt írt abból a két szóból, amit sikerült kihúznia belőlem.

- Maga egyébként kicsoda?

- Én az vagyok, akire most szükséged van - nem vitatkoztam vele, de egyértelműen úgy éreztem, hogy nincs rá szükségem. Vagy pontosabban, nem rá van szükségem. De akkor mégis kire? A férfi, miután befejezte a szöszmötölést, ismét felállt és kiment, magamra hagyva a napfényben táncoló porszemekkel. Amióta itt vagyok, egy centit nem mozdult arrébb a nap fénye. Pedig biztos vagyok benne, hogy időtlen idők óta itt ülök, ezen a kis rozoga széken. Már kezdett zsibbadni a fenekem, nem volt egy különösebben kényelmes szék.

Ezúttal nem lepődtem meg, amikor újabb alak lépett be a szobába. Az arca azonnal visszarepített az időben, egy olyan képet idézett fel, amikor már valamivel nagyobb voltam, mint nagymamám halálakor. Egy férfit láttam magam előtt, azt a férfit, aki most itt volt mellettem a szobában. Hátizsák volt rajtam, tele nehéz könyvekkel, fáradtan és nyűgösen közelítettem a férfi felé, aki éppen kiszállt egy szürke autóból. Azonnal elakadt a lélegzetem és földbe gyökerezett a lábam, ahogy láttam az elkerülhetetlent közeledni. Egy busz csikorgó fékekkel próbált megállni, mindhiába. Hangos csattanással sodorta el az autó nyitott ajtaját és vele együtt a mosolyogva integető férfit. A döbbenetem belém fojtotta a torkomat feszítő sikoltást, dermedten néztem csak, amint a busz méterekkel később végül megáll és emberek, az iskolatársaim és felnőttek vegyesen, rohannak el mellettem, hogy kiáltozva gyűljenek össze a busz orra körül.

- Apa? - a hangom jobban reszketett, mint ahogyan számítottam rá. Éreztem a jellegzetes bizsergést a szemem sarkában, a mellkasomban mintha egy jégtömb vert volna szív helyett.

- Itt vagyok veled. Segítek.

- Apa! - sikoltva pattantam fel és öleltem át a férfi nyakát. Orromat betöltötte az ismerős, meleg illat, az állott dohányfüst és az olcsó dezodor elegye ami mindig is rá emlékeztetett - Úgy sajnálom! - tört fel belőlem két szaggatott lélegzetvétel között, képtelen voltam uralni a testem. Hisztérikus zokogásban bújtam hozzá az enyhén túlsúlyos férfihoz, akinek erős kezei megnyugtatón, melegen öleltek magukhoz. Nagy, érdes tenyerű kezével lágyan cirógatta a hátam, nem engedett el, amíg egy kicsit meg nem nyugodtam. Még mindig potyogó könnyekkel, de legalább már egyenletesebben lélegezve léptem hátra egy lépést, kartávon belül maradva, hogy jól megnézzem magamnak.

Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint akkor, amikor utoljára láttam. Pedig biztos vagyok benne, hogy sok év telt el azóta. Azt nem tudom, hogy mennyi, de egész biztosan nem tegnap történt, most mégis olyan érzésem volt, mintha csak pár órája találkoztunk volna utoljára. Rövid, fekete haja halántékánál már őszült, kerekded arcának szinte teljes alsó harmadát belepte a sűrű borosta. Szája mint mindig, most is felfelé kunkorodott, sötétbarna szemei barátságosan mosolyogtak rám.

- Nincs mit sajnálnod. Nem a te hibád.

Szavai megnyugtató melegséggel töltöttek el. Egy görcsös csomó mintha felengedett volna a gyomromban. A bűntudat olyan szinten a mindennapjaim részét képezte, hogy már meg is feledkeztem róla. Most pedig, a megbocsátás az ő szájából, egy pillanat alatt elengedte az érzést.

Pár pillanatig még néztük egymást, majd ő is kilépett az ajtón. Ezúttal már vártam az újabb vendéget, nem éreztem magam olyan elveszettnek. Talán mégsem lesz olyan lehetetlen küldetés rájönnöm, hogy ki vagyok.

- Hogy érzed magad? - lépett be ismét az idős férfi, aki egyelőre úgy tűnik, csak vallatóm volt és nem igazi segítőm.

- Megkönnyebbülten. Maga miért van itt? - nem érdekelt ha udvariatlannak gondol. Semmi közöm ehhez az emberhez. De ugyanolyan közönyös és szenvtelen volt, mint eddig. Furcsa félelem költözött a mellkasomba minél tovább néztem őt.

- Én vezetlek az úton, hogy együtt rájöjjünk, ki vagy és hogyan kerültél ide.

- A többiek mind emlékeket ébresztenek bennem. Maga nem. Miért?

- Talán még nem állsz készen azokra az emlékekre, amiket én hozok elő belőled. - vont vállat, mintha ez egy teljesen mindennapi esemény lenne. - De nem lennék itt, ha nem emlékeztetnélek valakire.

- Ezt honnan tudja?

- Csak tudom és kész - rövidre zárta a faggatózásom, majd egy táskát vett elő az asztal lába mellől. Fel sem tűnt, hogy ott van. Lassan, komótosan nyitotta ki, hogy egy játékbabát vegyen elő belőle.

A baba szőke haja kétoldalt copfba fogva meredt felfelé, hatalmas, festett kék szemei kérdőn néztek egyenesen rám. Szeplős kis arcának egyik fele behorpadt, fél karja lógott, csak pár öltésnyi cérna tartotta a helyén, a tátongó résből úgy burjánzott elő a műszálas töltelék, mintha valódi szervek türemkednének ki egy sebből.

Bűntudat és szomorúság elegye kerített hatalmába. A baba láttán felsejlett egy újabb emlék. Egy sötét, poros szobába kukucskáltam be. Egy hároméves forma kislány játszott ezzel a babával. A szőke hajat fonta és fésülgette, közben kedves, vidám hangon beszélt hozzá. Féltékenyen néztem, ahogy a szeretett babát forgatja és rángatja. Nekem sosem volt ilyen szép babám. Dühödten berontottam a szobába, és hisztérikusan sikítva kitéptem a kislány kezéből a játékot. Egyik keze majdnem ott maradt a lány szorításában, hangos reccsenéssel félig leszakadt a baba testéről. De végül megkaparintottam, és teljes erőből futásnak eredtem, a kislány visítva követett. Kiszaladtam a házból, egyenesen a kert végében álló magas almafa alá és jobb ötletem nem lévén, teljes erőből feldobtam a babát az ágak közé.

- Szerezd meg, ha annyira fontos! - ordítottam a kislány arcába, miután végül utolért. Hatalmasra tágult, világoskék szemeivel kétségbeesetten nézett felváltva rám és az ágak fogságába szorult babára. Lassanként könnyek gyülekeztek a szemében, alsó ajkát kibiggyesztve láttam a hisztérikus sírást közeledni. De meglepetésemre visszanyelte a készülődő követelőzést, elszántan megszívta az orrát, és nekifutásból megindult a fának.

- Szentséges ég, Lia! - hallottam magam mögött a rohanó lépteket közeledni, a korábban látott emlékképből ismerős nő kétségbeesett arccal futott felénk. Mögötte egy lépéssel lemaradva egy férfi, más, mint az apukám, idegen, félelmetes, de arca a homályba veszett, nem láttam tisztán. Megfordultam, és már kezdtem volna árulkodni, amikor elnyújtott sikítást hallottam, reccsenést, majd egy hangos puffanást. A sikítás azonnal abbamaradt. Mellettem elgurult egy alma, és a szőke, fonott hajú baba behorpadt arca jelent meg egy ernyedt, különös szögben álló kis kéz szorításában.

- Mire emlékeztet a baba? - tette fel a kegyetlen kérdést a férfi velem szemben. Sokáig nem tudtam megszólalni, az emlék súlya ólomként nehezedett rám, a gyomrom összefacsarodott, parányi gombóccá zsugorodott. A torkom szorongató sírástól nyelni is nehezemre esett.

- Én... Én megöltem őt.

- Emlékszel rá, hogy ki volt? - csak bólogattam. - Mesélj róla.

- A féltestvérem. Én... - a szavak borzasztó nehezen jöttek a számra, nagy erőfeszítések árán sikerült csak értelmes hangokat kinyögnöm - Gyűlöltem őt.

- Miért?

- Mert létezett - akkor, kilenc évesen ez még teljesen egyértelmű volt. Mintha miatta el kellett volna felejtenem apám halálát. Mintha anyám őt választotta volna helyettünk. Az igazi családja helyett.

- Ha most találkoznál vele, mit mondanál neki?

- Hogy sajnálom - nem jutott eszembe jobb. Ezen is percekig kellett gondolkodnom. Valószínűleg nem mernék a szemébe nézni. Ha egyáltalán rá mernék nézni. A bűntudat és a szégyen érzése kavargott bennem, olyan erővel martak a lelkembe, hogy szívem szerint ordítottam volna a fájdalomtól.

De csak csendben ültem ott és tehetetlenül meredtem magam elé. A férfi velem szemben ugyanezt tette. A baba az asztalon feküdt közöttünk, kék szemei vádlón meredtek rám. A féltestvéremre emlékeztetett. Neki is hasonlóan kék szemei voltak. Összesen csak három évet élt. Miattam.

Az önvád és az erős emlék lavinát indított meg bennem, fejembe éles fájdalom hasított, és az emlékképek sűrű egymásutánban villantak fel lelki szemeim előtt, egyre gyorsabban és gyorsabban. A kislány temetése. Ahogy anyám lassanként eltávolodik és fájó közönnyel néz rám. Egyre több képen kezdtem el egy üveggel a kezében látni. Egyre kevesebb emlékkép villant fel, amiben ő is szerepelt. Viszont egyre több képen jelent meg mostohaapám magas, erős alakja. Amint eleinte csak szid a gyatra iskolai teljesítményemért. Amint később megpofoz, mikor megpróbáltam kiállni magamért. Amint megrángatja a copfom. Amint egy sötét éjszaka térdelésbe kényszerít. Amint egy későbbi éjszaka már az ágyamba mászik és lefog. Egyre több ilyen emléket láttam magam előtt és mostohaapám arca is egyre tisztább lett.

Idős férfi, feje tetején kopasz folt, körülötte szürke, hosszúkás haj, ami kócosan mered minden irányba, de azért még elfedi a fülét. Vastag keretes szemüvegben, melyet az orra hegyére tolva visel és fölötte szigorú, szúrós szemekkel néz rám. Mindig vádol. Mindig követelőzik.

Riadtan néztem a velem szemben ülő férfira. Ő csak nyugodtan ült ott, ugyanazzal a jeges, követelőző pillantással mint az emlékeimben. Megfagyott bennem a vér.

- Most már emlékszel? - semmi sem változott, mégis minden megváltozott. Az az érzésem támadt, hogy a szívem dobogása mindent betölt, egyre gyorsulva visszhangzik az üres, fehér falak között. Emlékeztem. Mindenre. - Tudod, hogy miért vagyunk itt? - lassan bólintottam.

- Meghaltam - annyira magától értetődő volt. Annyira természetes.

- És tudod, hogy ki vagyok? - inkább kijelentés volt, mint kérdés. De most már nem bántam. Jól esett összeszedni a gondolataimat. Visszaidéztem az utolsó emlékem.

- Te öltél meg engem.

- És most már tudod, hogy te ki vagy?

- Én öltelek meg téged.

Mostohaapám mintha elégedetten bólintott volna. Összehajtotta a jegyzettömbjét és pedánsan az asztal széléhez igazította.

- A munkánk itt véget ér. Most már békében távozhatsz.

A gyomromban eddig érzett csomók mindegyike egyszerre oldódott fel. A nap sugarai betöltötték a szobát, a fehér falak szinte fájdalmasan élesen verték vissza fényét. Mindent elvakított a fehérség és a fájdalom, a félelem és a bűntudat érzései egy pillanat alatt végleg eltűntek. Ahogy minden más is.

Szabad vagyok.