Hajnali naplóbejegyzés

2021.03.30

 Halkan megreccsen a padló, ahogy már a sokadik kört rovom a puha szőnyegen. Érzem, ahogy a kezemben tartott kis csomag melegen bújuk hozzám, lábaival vidáman kalimpálva, ujjaival lelkesen matatva a hajam után. Még azt is érzem, ahogy forgatja a kis fejét és nagyon erősen figyel, nézi a nagy semmit, amit a sötétben lát. Halkan, lágy hangon beszélget, csupán artikulálatlan hangokkal tud még, de irtózatosan aranyos. Most azonban csak egy egészen picit olvadok el tőle.

Rápillantok a tévé melletti digitális órára, ami a feketeségben szinte kiveri a szemem a piros ledfényekel, melyek együttese értelmes számokká áll össze hogy leolvashassam az időt. Hajnali két óra tizenhárom perc. Mióta is csinálom ezt? Lassan már húsz perce járkálok, térdből rugózva írom le a nyolcasokat a nappali sötétjében. Már ha nem vesszük az ezt megelőző hét hónapot, amióta állandósult ez a hajnali program. Amiről az egyre nagyobb kiterjedésű és egyre sötétebb lila foltok a szemem alatt ékesen beszélnek. A vidáman kalimpáló lábacskák apránként megállnak, a kis test a kezemben mintha elernyedne. Jó jel, de még nem adhatom fel. Kezdek fellélegezni, hamarosan véget ér a tortúra és én is visszabújhatok a puha ágy csábító melegébe.

A kis hálózsákos csomagocska riadtan rezzen össze, ahogy a bokámnál egy szőrcsomó teljes hangerővel belenyávog az éjszakába. Mintha azt kérdezné, hogy mégis mit csinálunk itt ébren, amikor az ő ideje van. Szinte már számonkérő, mintha betolakodtunk volna a birodalmába. És nekem szinte kedvem lenne belerúgni egyet. A meleg kis test ismét megfeszül, hüvelykujja kirepül a kis szájból, és ugyanúgy elemeli a érdeklődő fejét a mellkasomról, mint mikor elkezdtük a hajnali műszakot. Megint rápillantok az órára. Két óra tizenhat perc. Jézusom, még csak három perc telt el? Leszakad a hátam. Töretlenül rugózva járkálok a nappaliban, és közben irigykedve hallgatom a hálószoba csukott ajtaján is keresztülszűrődő elégedett horkolást. Nem nevezném haragnak, amit a férjem iránt érzek, de nem is most érzem a legnagyobb szerelmet iránta, az biztos.

A sokadik kört rovom már, a térdem szinte nyikorog a sok rugózástól. Elgondolkodom rajta, hogy biztos akarom én ezt? A legkevésbé sem. Aludni akarok. Bűntudat nélkül akarok meginni egy pohár bort vagy megenni egy nagy adag zsíros-fűszeres kolbásztálat. Hawaii-n akarom süttetni a hasam az óceán partján, miközben félmeztelen, fűszoknyás, de mégis férfias pasik legyezgetnek gigantikus pálmalevelekkel, amíg én kókuszhéjból iszogatom a kis koktélomat és lédús helyi gyümölcsöket falok kilószámra. Látom magam előtt a srácokat, izmosak, erősek, napbarnította bőrükön lágyan szánkázik le egy-két izzadtságcsepp. Na nem olyan napszámos-módon, hanem csak ízlésesen, mint az üdítőreklámokban. Lelki füleimmel hallom az óceán lágy susogását, ahogy finoman a fehér homokos partra hullámzik az enyhén habzó sós víz, felette sirályok keringenek és lágy ukulele hangja ring a vízzel együtt. Én is ringatózok az elképzelt dallam ritmusára, a kis csomag a kezemben ismét kezd megnyugodni.

Apránként érzem, hogy a baba elaludt, halk gagyogása abbamaradt, teste ernyedten nehezedik alkaromra, kis kezecskéje félig kicsúszott csücsörítő szájából. Szuszogása egyenletesen szánkázik végig a kulcscsontomon, feje lágyan nehezedik mellkasomra. Óvatosan a kiságyhoz közelítek, nem tűnik fel neki, hogy megváltozott a ringatás ritmusa. A félhomályban látom félig felfelé fordított kis arcát, amint megnyugodva, békésen alszik. A kis szemek lehunyt félkörét a pisze orrocska két oldalán, a kis arcocskák kerekded puhaságát. A teljes, meleg kis test rám simul, mellkasomon érzem a finom szuszogást. Néhány kósza hajszála csiklandozza az állam, miközben belehajolok az ölelésbe és mélyen beszívom a jellegzetes babaillatot. Akármennyire vártam ezt a pillanatot, most mégis nehezemre esik betenni a rácsos ágyba. Pár percig még lágyan ringatózok a sötétben, a baba együtt mozdul egész testemmel, mintha csak egy részem lenne. Valahol talán így is van.

Végül nagy nehezen berakom az ágyba, óvatosan betakargatom, nehogy megfázzon. Még egy utolsó lágy érintéssel ellenőrzöm, hogy biztos jól van-e, biztos alszik, a kis pocak megnyugtató emelkedése-süllyedése végül meggyőz, hogy ma hajnalra már nincs rám tovább szükség. Bebújok az ágyba én is, a kihűlt takaró alatt szorosan odabújva a meleg, nagy takarógombóchoz, ami alatt valahol ott van a férjem is. Még álmában is önkéntelenül megfordul, fél karját átveti vállamon, szorosan magához húz. Hiába nem hawaii bennszülött fűszoknyában, hiába kicsit szőrös, kicsit horkolós, mégis az ő ölelése a legjobb a világon, és tudom, hogy bizony akarom én ezt az egészet, és semmi pénzért nem cserélném le a hawaii bennszülöttek pálmaleveles legyezésére.

Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el