Kapszula

 Fulladok.

Érzem, ahogy a levegő egyre csak fogy körülöttem, a pánik a torkom szorongatja. A tüdőm szúr, követeli a friss oxigént, de nem tudom megadni neki, amire vágyik. A fülemben egyre hangosabban hallom dübögni a szívverésem, egyre gyorsabban, egyre kétségbeesettebben.

Jéghideg izzadtsággal borítva ébredek, hirtelen ülök fel az ágyban, mintha bolha csípett volna meg. Kapkodva veszem a levegőt, bepótolom azt a hiányt, amit álmomban éreztem. Reszkető kezemmel félresöprök egy nedvesen összetapadt hajtincset zsíros izzadtsággal borított homlokomról, ahogy felemelem a karom erős, szúrós szag csapja meg az orrom.

- Minden rendben? - hallom magam mellől a kásás hangú mormogást. Halkan susogott az ágynemű, ahogy felém fordult, aggodalmas szemei fekete bogarakként tűntek ki hófehér arcából.

- Persze, csak egy rossz álom. Aludj nyugodtan - nyomok egy gyors puszit a szájára, majd óvatos mozdulatokkal kikászálódok az ágyból. A térdem reszket, még mindig nem tettem magam túl teljes egészében az élményen.

Az éjjeliszekrényen álló óra lágyan foszforeszkáló számlapján látom, hogy hamarosan egyébként is fel kéne kelnem, így meg sem próbálkozom a visszaalvással. A fürdőszobában egyből beugrom a zuhany alá, a forró víz zubogása a hátamon és a sampon ismerős illata lassanként megnyugtat, már nem remeg minden porcikám. Megnyugodva élvezem a reggeli zuhanyt és kezdem tervezni a napom. Rántotta vagy főtt tojás legyen a reggeli?

A reggeli készülődés után indulhat végre a szokásos napirend. Az előtérben még gyorsan felkapkodom magamra a nyikorgó orvosi gumiruhát, arcomba húzom a maszkot, egy pillanatra megállok, ahogy a bejárati ajtó nyílásával egy időben elborít az illatosított fertőtlenítő permet, és önkéntelenül is behunyom a szemem, amint a kék fény másodpercenként ötször felvillan. Csak hogy minden csírát, amit itthon tárolunk, jó alaposan elpusztítson.

Az ajtón kilépve csak úgy mellékesen, oda sem figyelve kapaszkodok gumikesztyűmmel a falon végigvezetett fémrúdba, már rég megszoktam az alattam tátongó húszemeletnyi mélységet. A rozsdás, nyikorgó folyosó remegő korlátja nem nyújtott túlontúl nagy biztonságérzetet. De szerencsére nem kellett messze mennem, a hiperlift hamarosan megérkezett, és én beléptem az egy fő számára is éppen, hogy elegendő méretű kapszulába. Szerettem volna leülni, olvasni valamit, de a reggeli csúcsforgalom idején csak ezeket a kicsi kapszulákat használják, amikből kétszer annyit lehet a hiperliftbe pakolni, mint a kényelmesebb méretekből. Hát ez ilyen.

Az üvegnek támaszkodva próbáltam leküzdeni a széllökések hintáztatásával járó hányingerem, hallgatva a saját szívverésem monoton dübörgését. Senkit nem hallottam magam körül, senkit sem láttam magam körül. Mindenkin ugyanolyan gumiruha és maszk virított, mint rajtam, csak a szemeink villantak álmosan a kapszulák magányában. Összenéztem a mellettem álló kapszulában álló emberrel, azt sem láttam rajta, hogy férfi vagy nő. Barna szemeivel közömbösen meredt maga elé, egy pillanat múlva tovább nézett, unottan bambult tovább.

Leértünk a földszintre, a hiperlift mindenkit egyesével engedett ki a kapszulákból, érkezési sorrendben. Szigorúan tarva a három lépés távolságot, beálltunk a futójárda megfelelő fülkéibe, hogy az tovább suhanjon velünk a szürke, esős időben rendkívül szomorú látványt nyújtó városon keresztül. A színes üzletek és neonfénnyel világító reklámok összefolytak a szemeim előtt, a hajnali szürkületben még nem sokan lézengtek az utcákon.

A fülkém hirtelen rándulással jobbra fordult a kórház felé, sietősen rohant velem előre, hogy elérjem a munkaidőm kezdetét. Amint elérkeztünk a kávézóhoz, a fülke lekanyarodott a futójárda fő ágáról, lassanként lelassult majd közvetlenül az ajtó előtt megállt, hangosan csikorogva nyílt az ajtaja, és én végre saját lábamon haladhattam tovább.

- Jó reggelt, főnök! - üdvözöltem, amint átléptem a bejárat gyors fertőtlenítő permetén és villogó kék fényén. Itt nem illatosított permetet fújt rám a gép, az orrom facsarta az ipari minősítésű szer bűze. Majd továbblépve megcsapott a kávé mennyei, keserű aromája. Mélyet lélegeztem a levegőből, lehunyt szemmel élveztem a finom pörkölt illatot.

- Már majdnem megint elkéstél. Legközelebb figyelmeztetést kapsz - természetesen a főnököt semennyire sem hatotta meg a kávé isteni illata, vagy a pultban szigorúan üvegbúrák alatt tárolt sütemények és szendvicsek lenyűgöző színkavalkádja. Kiszolgáltam magam egy szendviccsel és egy kávéval, majd lecseréltem a gumikesztyűm és a kávézó kötényét magam elé kötve beálltam a pultba. Most már kezdődhet a nap.

Ha az ember lánya közvetlenül a kórház melletti kávézóban dolgozik, akkor napközben bizony akaratlanul is hallani fog olyan történeteket, amiket nem kellene. Orvosok, amint a szendvicsükre várva megbeszélik egymással ebédidőben, hogy melyikük betege van éppen súlyosabb állapotban. Ápolók, akik a kávéra várva teljesen közömbös hangon számolgatják az aznapi halottakat és a hozzátartozók, akik csak szomorú arccal beülnek egy elszeparált bódéba és szótlanul, kihűlt italuk felett merednek maguk elé.

Egyszer csak fény ragyogja be a gyászos hangulatú kávézót, ahogy belép a kedvesem. Gyönyörű, mint mindig, még a gumiruha sem tudja elcsúfítani. Sötét szeme pajkosan csillan a maszk felett, bár csak egy csík látszik az arcából, még így is egyértelmű, hogy mosolyog. Hangja vidáman cseng, miközben betolja a friss szállítmányt a nyikorgó kocsin, könnyedén mozog, pedig tudom, hogy estére majd' leszakad a háta a rengeteg emelgetéstől.

- Üdv, Markus, megjött az extra adag saláta, amit rendeltél! - kurjant a főnök felé, miközben egy vidám kacsintással elhalad mellettem a raktár felé. A jelenléte önmagában vidámabbá teszi a kávézó hangulatát, felpezsdíti az egyébként gyászos szürkeséget. Még Markus válla is ellazul, szemei körül a ráncok enyhülnek, a szemöldökét is talán kevésbé ráncolja.

- Este egy mozi? - pattan mellém Lia azzal a vidám hangjával, amibe először beleszerettem.

- Mit néznél? - próbálom nem mutatni rajongásom, miközben nyugodtan kiszolgálok egy újabb vendéget. Már ránézésre meg tudom állapítani, ki orvos és ki hozzátartozó. Látszik a szemükön.

- Kijött annak az őrült zseni rendezőnek egy új filmje. Azt mondják nagyon ütős. - kisegíti magát egy kávéval ő is, miközben a fiúk a háttérben lepakolják a szállítmányt. - A járvány előtti időkről szól.

- Mint mostanság minden - horkantok keserűen, de Lia csak nevet cinizmusomon. Mégis mivel értem el, hogy engem választott?

- Akkor veszek jegyeket. Otthon találkozunk! - dobott felém egy puszit maszkon keresztül, majd immár az üres kocsit kitolta az ajtón, üdvözölt pár kollégát és vidáman kacagva futott el az ablakok előtt az eleredő esőn át a szolgálati kocsiig. Örültem, hogy ma ő hozta az utánpótlást. Különösen gyászos volt eddig a nap, de vidámsága és életöröme egy kicsit rám is átragadt.

Estére elzsibbadt a lábam a sok ácsorgástól, és természetesen hazafelé menet sem sikerült olyan kapszulába állnom, amiben lett volna hely egy ülésnek. De nem panaszkodtam, sokaknak ennél is rosszabb volt a helyzete. Az eső halkan kopogott a plexiüvegen, apró fénypontokként placcsanva szét, ahogy visszaverték a reklámok és cégérek élénk neonfényét. A fények összemosódtak, egy nagy hossszú sávvá, ahogy egyre gyorsabban haladtunk felfelé az emeleteken, mígnem végül enyhén billegve és libegve megállt a kapszula a lakásunk előtt. Illatos fertőtlenítő permet, majd kék fény, és már haza is értem.

Lia nem volt ott. Pedig már bőven haza kellett volna érnie.

A megvásárolt jegyek ott világítottak a tévé képernyőjén, csak rá kellett kattintani, hogy elinduljon a vetítés. Próbáltam nem a legrosszabbra gondolni Liát illetően, így látszattevékenység gyanánt előkészítettem a terepet a mozizáshoz. Kukoricát pattogtattam, poharakat készítettem ki, puha takarót és párnákat az összebújáshoz.

Az idő azonban csak telt, és Lia nem jött haza. Az aggodalom jeges fémkarma egyre szorosabban vályta bele magát a mellkasomba, a hideg rettegés apránként terült szét az ereimben. Egyre többször pislogtam a telefonomra, ami még mindig nem jelzett semmilyen üzenetet vagy hívást, pedig korábban párszor már próbáltam elérni a lányt.

Aztán egyszer csak megcsörrent.

Egy pillanat sem telt el, kétségbeesve kaptam fel, majd mikor beleszólt a monoton, közömbös hang, erőnek erejével kellett magam kényszeríteni, hogy ne dobjam el.

- Sajnálattal kell közölnünk, hogy Liana Odell a mai nap folyamán... - nem tudtam tovább hallgatni. Ledobtam a készüléket a kanapéra, és mereven, jéggé vagyott tagokkal álltam, mint egy szobor. Nem tudtam elhinni. Délután még minden rendben volt. Dermedt tagjaim alig mozdultak, ahogy megérintettem az arcom. Valami csiklandozta. Hideg könnyek csorogtak le rajta, de észre sem vettem, hogy sírok. A tompa zsibbadtság eluralta az elmém, képtelen voltam gondolkodni. Üres lett a fejem, kedvem lett volna kirontani az ajtón és egyenesen leugrani a rozoga rácson túlra a húszemeletnyi mélységbe. Ehelyett inkább fogtam magam, és elindítottam a filmet, amit Lia meg akart nézni. Legalább addig is elterelte a figyelmem. Valóban ütős volt.

Ezúttal reggel a kávézóban nem mint dolgozó, hanem mint gyászoló jelentem meg. Senki sem kérdezett semmit, tudták, hogy ez előfordulhat. A vírus nem válogat. A vírus nem vár.

Kihűlt kávém felett szomorúan elmerengve gondoltam arra az életre, ami már sosem adatik meg. Az este vetített új film egy jelenete különös élességgel maradt meg bennem: a kék ég alatt, a város közepén egy parkban, zöld füvön, mindenféle gumiruha vagy kapszulás elzártság nélkül gyülekeztek az emberek, egymás mellett, arcuk fedetlenül élvezte a napfényt, és együtt, egymással nevettek. Lia is ilyen életet érdemelt volna. Ő erre született, nem arra, ami nekünk van.

A gyász egyre inkább magával ragad, sötét örvénybe taszít. Érzem, ahogy a levegő egyre csak fogy körülöttem, a pánik a torkom szorongatja. A tüdőm szúr, követeli a friss oxigént, de nem tudom megadni neki, amire vágyik. A fülemben egyre hangosabban hallom dübögni a szívverésem, egyre gyorsabban, egyre kétségbeesettebben.

Fulladok.