Kincsvadászat

 Úgy éreztem, hogy az elmúlt két hét eseményeit kitörölném az életemből és pontosan az ellenkezőjét csinálnám az eredeti döntéseimnek. Jobbra fordulnék az utcán, ahol balra fordultam, teát kérnék kávé helyett, és ami a legfontosabb, nemet mondanék annak az arrogáns hereszatyornak, amikor a kincses térképét lobogtatva elhívott Kambodzsába.

Ahogy itt térdepeltem a mohával borított repedezett kőtömbökön a nehéz, párás levegőben három napja rám izzadt pólómban, előttem a tenyérnyi méretű kis faragott dobozkával, szinte láttam magam előtt leperegni az életem, különös élességgel azokat a sarkalatos pontokat, ahol visszafordulhattam volna és most nem lennék ebben a helyzetben. Mármint Angkor Wat lenyűgöző, mindig is látni akartam, ugyanakkor a cirka tizenöt gépfegyveres fickó körülöttem nem igazán szerepelt a terveim között. Legalábbis így, a rám szegezett fegyverekkel biztosan nem.

- Mi tart ilyen sokáig? - röffent egyet a fegyveresek egyike, egy különösen gonosz tekintetű fickó.

- Majdnem teljesen szétkorhadt a fa, nem olyan egyszerű kinyitni.

- Törd szét a fenébe, mit szarozol?!

- És ha vele együtt összetöröm ami benne van? - ingerülten néztem a faszi szemébe, ezen a ponton már azt se bántam volna, ha mérgében agyonlő. Legalább megszabadulok tőle.

De pontosan tudtam, hogy nélkülem nem jut hozzá a rejtélyes kincshez. Amivel ő is tisztában volt. Szerencsémre.

Ugyanis az arrogáns herezsák exem pont ezt a pillanatot választotta, hogy megérkezzen az erősítéssel. Biztos vagyok benne, hogy életem végéig azt fogom hallgatni, hogy milyen hősiesen mentett meg. Már megint. Minta nem miatta kerültem volna egyáltalán ebbe a rendkívül kényes helyzetbe. Már megint.

Az omladozó falak tetejéről akciófilmekbe illő mozdulattal vetették le magukat a fekete egyenruhába öltözött srácok, köteleik hangos surrogása egy pillanatra betöltötte a teret, egészen addig, amíg a gépfegyveresek el nem kezdtek eszetlenül lövöldözni rájuk. De persze őket sem kellett félteni, velem ellentétben, aki riadtan markoltam fel a korhadt fadobozt és bújtam egy leomlott kődarab mögé. A végén még ez a tökfej fog véletlenül fejbe lőni.

A gépfegyverek szakadatlan, ütemes dübörgését a tekintélyes méretű csarnok mohával borított ősi falai és csúszós kövei fülsiketítő kánonban visszhangozták, és ezt a rendkívül megnyugtató hangversenyt használva fel rejtekemül gyorsan szétkaptam a kis dobozkát. Már sokkal korábban rájöttem, hogyan kell kinyitni, de a fasztarisznya biztosított róla, hogy érkezni fognak, és amilyen hülye vagyok, még mindig bízom a szavában, szóval húztam az időt, amennyire lehetett.

Egy öklömnyi kődarab volt benne. Kopott, szélein töredezett, de egyértelműen látszott, hogy emberi kéz munkája. Egy kusza kanyargós vonalakból álló mintát vésett bele a készítője, feltehetően évszázadokkal ezelőtt, a véset széleit már legömbölyítette az idő, repedezett és egy ponton némileg hiányos is volt. Talán egy térkép? Mindegy, majd később megvizsgálom. Szemfülesen a zsebembe csúsztattam a követ, a korhadt fadobozát pedig elraktam a leomlott oltár-féleség egy résébe, ami mögött próbáltam elkerülni a kósza lövedékeket.

Pár perc elteltével a lövöldözés abbamaradt, csupán a visszhang cikázott még pár percig a terem nedves falai között. Óvatosan kikukucskáltam a repedezett kőtömb mögül, hogy egyből egy elterült férfi lábával találjam szemközt magam. A padlót elárasztó mocsaras vízben ázott, szakadt farmerét átáztatta a koszos lé, derekáról döglött halként lógott le gépfegyverének haszontalan műbőr öve. Egyértelműen nem a mi srácaink közül való.

- Tyű, ez igen! - visszhangot vert a hangos kurjantás, majd lendületes lépteket hallottam csattanni a vízben - Jól vagy, Nini?

- Ne szólíts így - gorombán morogtam, miután nem fogadtam el a felém nyújtott kezet. Cseppet sem nőiesen feltápászkodtam a mocskos kövekbe kapaszkodva, mintha már nem lenne rajtam elég dzsuva - Nem tudtatok volna még egy kicsit késni? A végén még talán meg is szerzik, amit akarnak.

- Ne legyél ilyen mogorva, valld be, jó buli volt! - lábával mellékesen megböködte a szerencsétlen férfit, aki lassan elúszott a sehová sem tartó áramlatok hátán.

- Ezt nevezed te jó bulinak? - fogaim közt sziszegve vontam félre, hogy azért mégse a teljes csapata előtt rendezzek jelenetet. - Három napig fogva tartottak!

- Sajnálom, Nini, de hidd el, hogy megérte. Megtaláltuk.

Pár pillanatig csendben meredtem rá. Ezek szerint sikerrel járt a küldetés. Örülnöm kellene.

- Menjünk haza. - közel sem voltam olyan vidám, mint az elvárható lett volna a körülményeket figyelembe véve.

Az arrogáns hereszatyor csak nézett rám, mindentudó kék szemei a vesémbe láttak. Túl jól ismert már. Én elfordultam, nehogy leolvasson bármit is az arcomról.

Három nap múlva indult csak a gépünk haza Phnom Penhből, így miután a királyi palotában zajló giccses puccparádén túl estünk, hogy az ország összes fejese hálálkodjon amiért segítettünk felszámolni a műkincskereskedő bűnbandát, pontosan három napunk volt turistásat játszani.

Nekem azonban az Angkor Wat mélyén talált kis kavics szinte égette a zsebem, és egyszerűen képtelen voltam nyugton maradni.

- Nini - szólított meg az arrogáns faszkalap reggeli közben a hotel éttermében, és én olyan mozdulattal dobtam az addig elmélyülten vizsgálgatott kavicsot az ölembe, mintha valami tiltott dolgon kapott volna rajta. - Mi foglalkoztat ennyire? - engedély nélkül ült le mellém, folyékony franciául rendelve reggelit a semmiből odateleportáló pincértől. Vannak előnyei annak, ha a király személyes vendégei vagyunk, ezt el kell ismernem.

- Miből gondolod, hogy bármi foglalkoztatna? - az arcomról valószínűleg ugyanaz a bűnös kifejezés sugározhatott, mint a mozdulataimból. Pedig igazán nem kéne szégyellnem magam. Kivéve persze Dannel szemben. Végtére is valahol emiatt szakítottunk.

- Nini - gyengéd mozdulattal nyúlt a kezem után. Egy pillanatra megijedtem az intim érintéstől, de aztán csak elvette a markomban őrizgetett kavicsot. - Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz. - mélyet sóhajtottam. Végül is igaza van, rajta kívül senki nem értene meg.

- Na jó. Látod azt a kis vésetet a kövön? Este megvizsgáltam, és szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy az egy térkép. A dobozáról ugyan már minden festék lekopott, meg egyébként is szarrá volt már rohadva, de úgy rémlik, mintha láttam volna rajta egy jelet. Ezt a jelet - dugtam az orra alá a telefonom. Egy szem és egy sokszirmú virág díszelgett a képernyőn. - Meggyőződésem, hogy az elveszett városba vezet. - Dan arca kifürkészhetetlen volt.

- Szóval mégis csak jó buli volt a mentőakciónk? - hangjában a gúny a lelkesedését hivatott leplezni. Pontosan olyan jól ismerem őt, mint ő engem. Tudom, hogy ugyanaz foglalkoztatja.

- Bevallom, egy kicsit tényleg unom a tárlatvezetéseket - napjában csupán csak tízszer kellett elmondanom ugyanazt a szöveget totál érdektelen gimiseknek vagy okoskodó nyugdíjasoknak. Annál még a három napos elrablásom is jobb élmény volt. Vagy ha nem is jobb, de legalább egy kicsit izgalmasabb.

- Hah, tudtam én, hogy nem tudsz nekem ellenállni! - az önteltsége tönkretette a pillanatot. Hiába a vidám csillanás a szemében, dühösen kikaptam a követ a kezéből, és mélyen a zsembembe rejtettem.

- Mindegy, szombaton úgyis indulunk haza - hagytam magára bőséges reggelijével, amit éppen ekkor hozott ki a pincér. Már nincs időnk ezzel foglalkozni egyébként sem.

Végül is két nap alatt nem találhatom meg az évezredek óta elveszett legendás várost, ahol a régi tekercsek szerint Ázsia legnagyobb ősi kincsei rejtőznek. Ugyan. Ha eddig senki sem találta meg, akkor majd pont én fogom két nap alatt, mi?

De másoknak nem volt térképe hozzá.

A szobám magányában ismét elővettem a kavicsot, immáron talán ezredszerre vizsgálgatva a kis kacskaringós véseteket benne. A kezdőpont a közepén, egy oltár stilizált képére hasonlított. Talán az a terem, ahol a dobozka volt. A vályatok egyes pontjainál, szögeknél letört a kavics felső rétege, így sajnos nem mindegyiknél láttam határozott jelet, ami segíthetne eligazodni a térképen. Főleg, ha abból indulunk ki, hogy egy többezer éves kavicsra nézek. Potenciálisan, persze. Sajnos a kavics az kavics marad akkor is, ha ezer és akkor is, ha csak tíz évvel ezelőtt véstek bele akármit. De nekem nagy bizodalmam van, hogy ez tényleg azt jelenti, amit gondolok, hogy jelent. Az évezred felfedezését tenném, ha megtalálnám az ősi várost.

Úgy tettem, mint aki kihasználja a hirtelen nyakába szakadt rengeteg sok szabadidőt, és "turistáskodni" indultam a városba. A párás hőség egy pillanatra belém fojtotta a levegőt, amint kiléptem a hotel légkondicionált előcsarnokából. Szinte azonnal beborította a bőröm a lecsapódó pára, az addig kellemesen száraz fehér pamutpólóm már most tapadni kezdett a hátamra. Csodás. Nekünk is pont május végén kellett jönni, amikor a legrosszabb az időjárás.

Ismertem egy helyet, egy régiségkereskedőt, aki talán tud segíteni. Az apró üzletecske már bőven kívül esett a klasszikus turistás látványosságok területén, a város egy szegényebb negyedében bújt meg, nem messze az egyik nyüzsgő piactól. Az omladozó, poros házak és szeméthalmok mellett üldögélő kéregetők mellett elsétálva fájóan kitűnhettem a tömegből, a barna, piszkos bőrű, vészesen lesoványodott gyerekek önfeledt játéka is megszakadt, ahogy fehér bőrömmel és tiszta ruhámban elsuhanok előttük. Ennyit arról, hogy észrevétlenül elvegyülök.

A régiségboltban olyan érzésem volt, mintha megállt volna az idő. Még a piszkos ablakon keresztülszűrődő napfényben úszó porszemek is teljesen mozdulatlannak tűntek. Az eladópult mellett egy csikorogva szenvedő ventillátor próbálta meg kicsit elviselhetőbbé tenni a beszorult, levegőtlen hőséget, de nem sok sikerrel járt. A rosszullét kerülgetett, a testem számára komoly kihívást jelentett a kilenvcen százalékos páratartalomban izzadni. Egy nedves hajtincs tapadt a homlokomra, idegesített, de képtelen voltam felemelni a kezem, hogy elsöpörjem onnan.

- Jól van, kisasszony? - pillantott fel aggodalmasan az eladó, tisztán érthető angollal, egy pillanatra félretéve a keresztrejtvényt, amivel eddig bíbelődött. - Kér egy pohár vizet? - csak bólogatni tudtam, a torkomon nem jött ki hang. Mégis mitől lettem hirtelen ilyen rosszul? Lassan megszédültem, de mielőtt leeshettem volna a földre, egy erős kar elkapott. A sarokban megbújó fickót észre sem vettem.

És akkor elöntött a fekete öntudatlanság.

Egy székhez kötözve ébredtem, hirtelen kapkodva levegő után, mikor valaki rendkívül udvariasan képen locsolt egy vödör jeges vízzel. Megdöbbentően jól esett a víz hűvös pofonja, még ha egyébként fájt is. Sűrűn pislogva próbáltam bármi értékelhető információhoz jutni a környezetemről, de nem sok sikerrel jártam. Egy sötét, ablaktalan helyiségben voltunk, felettem fedetlen villanykörte lengedezett lágyan, apró köröket róva újra meg újra, gyenge fénye még így is elvakított. Az árnyékban az arconlocsolós férfin kívül még talán ketten voltak, de nem tudtam pontosan kivenni. Az arcát pedig még a vödrös faszinak sem láttam, árnyékba borult mellkastól felfelé mindene.

- Mit keresek itt? - kérdeztem volna, de csak tompa nyöszörgésre futotta. Valamivel a szám is betapasztották. A vízlocsolgatós fickó, egy jól megtermett, kigyúrt figura, előre lépett és hirtelen mozdulattal letépte a valamit az arcomról. Még örülhettem is volna a kéretlen bajuszgyantának, ha nem fáj olyan pokolian.

Már megint egy olyan szituációba keveredtem, ami elkerülhető lett volna, ha két hete egyszerűen csak kifordulok a kávézóból, amikor észrevettem az arrogáns hereszatyrot közeledni felém. És én még naivan azt hittem, hogy csak beszélgetni akar. Nosztalgiázni vagy tudomisén. De nem, én még mindig képtelen vagyok nemet mondani neki, és tessék, hova vezetett ez? Egy héten belül már másodszor rabolnak el.

És ezúttal ez nem egy tervezett emberrablás a szent cél érdekében. Most nem számíthatok hős megmentőmre, hogy majd a szupercsapattal a megmentésemre siet. Most csak magamra számíthatok, és a lélekjelenlétemre.

Nem villanyozott fel a lehetőség túlzottan, ha nagyon őszinte akarok lenni.

- Hol van? - hallottam a hátam mögül a fenyegető, mély férfihangot követelőzni.

- Micsoda? - nem akartam a hülyét játszani, de ennyiből tényleg nem tudtam eldönteni, mire gondol. Azt hiszem azonban, a férfi nem igazán volt beszédes kedvében. Talán valamiféle egyezményes jelre a vízlocsolgatós-bajuszgyantázó fickó ismét előre lépett, és lekevert egy pofont. A szoba egy pillanatra fényárba borult, én csillagokat láttam, majd vér meleg, fémes ízét éreztem a számban. Az éles fájdalom csak egy pillanat múlva követte. A fickón a jelek szerint nem csak mutatóban voltak azok a vaskos izmok.

- Hol van?! - a férfi hangja türelmetlenebb lett. Én szeretnék együttműködni. Az összes létező önvédelmi tanfolyamon ez az első, amit mondanak. De nem könnyíti meg a dolgom. Hallgatásom a pofozkodós fickó újabb szemtelenségnek ítélte, szóval kaptam egy újabb nyaklevest. Fejem hátrabicsaklott, egy másodpercre a plafonon himbálózó csupasz villanykörtébe meredtem, majd fél arcom elzsibbadt.

- Őszintén nem tudom, mit keres. - nyögtem fájdalmasan, átharapott nyelvem nehezen forgott a számban. Szerettem volna sírni a fájdalomtól, de erőnek erejével visszanyeltem a könnyeimet. Azt azért mégse kéne.

- Ne hazudj nekem, kislány! Tudom, hogy megtaláltad a térképet! - ja, hogy az.Valóban, ezzel nehéz vitatkozni. Szóval csak hallgattam. - Hol van a város?!

- Nem tudom, még csak most kezdtem volna el keresni. - vallottam be szomorúan. Nem kellett megjátszanom magam, valóban elszomorít, hogy most már végképp nem lesz lehetőségem történelmet írni. Na meg az is, hogy az eredeti küldetés ezek szerint mégsem járt sikerrel. Valaki mégis megúszta a rajtaütést, ha most tőlem kéri számon az elveszett városhoz vezető utat.

- Hol a térkép? - az ismeretlen kérdező hangja jottányit sem enyhült - Tudom, hogy nálad van, az emberem látta nálad ma reggel. - valamelyik pincér lehetett a hotel éttermében. Nagyszerű. Én naivan meg azt hittem, biztonságban vagyok.

- A táskámban. De nem hiszem, hogy sokra mentek vele. - bumm, újabb pofon. Akaratlanul is oldalra néztem, aposan megvizsgálhattam a sötét sarkot, ahol színes, pattogó csillagokat láttam. Halkan felnyüffentem az ütés erejétől, a szemembe könnyek gyűltek. A torkomat kétségbeesett zokogás fojtogatta, de erőnek erejével visszanyeltem. Kezdtem őszintén pánikba esni.

- Nem kérdeztem a véleményed. - egy kar nyúlt előre mellettem, fehér bőre csillogva verte vissza a plafonon árválkodó lámpa fényét, szinte bevilágítva a mögötte elterülő árnyékos sarkot és elárasztva az orrom a megfáradt dezodoron keresztüláramló izzadtság savanyú szagával. Az enyémnél is vékonyabb, csontos alkart, egészen a csuklójáig beborította a sötét, dús szőrzet, hogy aztán az ujjpercein ritkuljon csak el végleg. Kiéhezett csimpánzhoz illő karján drága ezüstóra csillogott, gondosan manikűrözött ujjai belefehéredtek a táskám szorításába, ahogy átvette egy továbbra is árnyékba burkolózó emberétől. Fürgén eltüntette a táskát a szemeim előtt, karjával egyetemben, majd halk kotorászás hangját hallottam, ahogy félredobálja a tartalmát, hogy végül az egyik zsebben megtalálja a kopott követ. - Ez? Ez lenne a nagy térkép? - hangja őszintén csalódottnak tűnt.

- Nálam nincs más. - furcsán nehezen formáltam a szavakat, felrepedt ajkaim minden mozdulatkísérletre éles fájdalomba borultak. Még sosem vertek meg ennyire. És így, hogy már a térkép sem volt nálam, az őszinte kétségbeesés jegesen mart a mellkasomba. Vajon mi lesz így a sorsom, hogy nem számíthatnak már semmi többre tőlem?

- Ostoba nőszemély! - kaptam egy újabb pofont. Ezt aztán főleg nem éreztem megérdemeltnek. Nem mintha az eddigiek azok lettek volna. - Egy olcsó bazári kavicsról képzelted, hogy térkép?! Ostoba, ostoba, ostoba... - hallottam mögöttem koppanni a követ, feltehetően a földre dobta, és mint egy dacos óvodás, dühödten dobolt a lábával. - Nekem végem... - halkan nyöszörgött a fickó, őszinte rettegés szűrődött ki a hangjából. Hoppá-hoppá. Ezek szerint nem a saját szakállára kereste az ősi várost.

- Mi lesz most velem? - cincogtam nyakam behúzva. Valahogy mégis csak meg kellett tudnom, hogy merre haladnak az események.

- Nem tudsz te semmit. - szinte köpte a szavakat, megvetése keserű savként marta a füleimet. Rövid szünet után azonban elgondolkodva folytatta - Egy kis verésért még nem kezd el keresni minket a rendőrség. Gyilkosságért viszont igen.

Valaki lekapcsolta a lámpát. Teljessé vált a sötétség. Felsikítottam, ahogy egy durva anyagú, bűzös zsákot húztak a fejemre, fájdalmasan emlékeztetve arcom érzékeny, sérült pontjaira. Felráncigáltak a székből, és valaki erős, bőrkeményedéses marka megragadta a karom, türelmetlenül ráncigált maga után keresztül jó pár lépésen, majd néhány lépcsőn, és végül megint pár lépésen. A zsák anyagán keresztülszűrődő halvány fényből kiindulva kiértünk a pincéből, ismét a szabadban voltunk. Tompán még egyre hangosodó zsivaly is megütötte a fülem, élénk alkudozás és egymást túlkiabáló árusok hangja, orromat megcsapta a napon érlelt gyümölcsök émelyítően édes illata. A piac mellett haladhattunk el, valamilyen hosszú folyosón vagy talán raktáron át, de bizonyára rejtve, ha senkinek sem tűnt fel egy véresre vert nő, akinek zsákot húztak a fejére és úgy cibálják maguk után. Vagy ez vajon mindennapos lehet errefelé?

Végül megálltunk, a vállamnál fogva a hatalmas medvemancsok gazdája megpörgetett, mint az ovis játékban, majd miután jó alaposan elszédültem, lerántotta rólam a zsákot, és hirtelen ellökött.

Az éles fény fájdalmas dárdaként hatolt be amúgy is fájó fejembe. Már lassan lefelé araszolt a nap az égen, így pont olyan szögben tört meg a komótosan hömpölygő, sárga vizű Mekong tetején, hogy egyenesen átvilágított a piac bódéinak színes sátorteteje alatt, pont bele a szemembe. Szaporán pislogva igyekeztem legyűrni a szédüléssel együtt járó hányingerem, mire végre sikerült megállítani a világ irgalmatlan pörgését. Mármint a szemeim előtt.

Ott álltam a sűrű piacon, gyümölcsárusok közönyös tekintetének kereszttüzében, a vásárlók gyanakodva mértek végig, miközben nagy ívben kikerültek, de egyébiránt nem láttam senkit magam körül, akiből kinézném, hogy elraboljon és alaposan megverjen. A szokásos, békés hétköznap este a piacon.

- Szentséges ég, Nini, veled meg mégis mi történt?! - rohant felém a hotel lobbijában Dan aggodalmas arccal. Nem mertem még tükörbe nézni, de el tudom képzelni, milyen fejem lehet. Érzésre csak háromszorosára dagadt és csurom lila lehet az egész.

- Mint kiderült, mégsem jártunk olyan nagy sikerrel a műkincsvadászokat illetően - morogtam keserűen. Dan szemei aggodalmasan megvillantak, gondoskodó mozdulattal nyúlt felém. Kitértem előle, inkább elhessegettem magamtól. Ha megölelne, onnantól nekem végem lenne. Összetörnék és vigasztalhatatlanul zokognék, mint valami csecsemő. - Most szeretnék kicsit egyedül lenni. Megmosakodni meg ilyenek. Beengedsz a szobámba? Ellopták a táskám. - természetesen nem kaptam vissza. Pedig a személyes irataim is benne voltak. De ez legyen a legnagyobb gondom jelenleg. Hangom tompán kongott, erőnek erejével igyekeztem visszafogni bárminemű érzelmet belőle. Mindennél jobban vágytam egy forró fürdőre, lemosni magamról az egész nap mocskát és izzadtságát, mással most igazán nem tudtam foglalkozni.

A fürdőszobai tükörben aztán meg kellett állapítanom, hogy érzésre sokkal rosszabbul elbántak velem, mint ránézésre. A szám felhasadt, a szemem alatt pedig egy halványlila dudor alakulgatott, vállamon egy lila foltot hagyott a medvemancsok szorítása, de ennyiben ki is merült. Alapvetően úgy néztem ki, mint aki balszerencsésen esett a biciklijével.

De nem úgy éreztem magam. A kád falán ütemesen csobbanó víz hangjára koncentrálva csak meredtem magam elé, teljes sokkban. Ez most nem olyan volt, mint a múltkori eset. Azt megterveztük, kitaláltuk Dannel és a helyi rendőrséggel, tudtam, hogy hiába tartanak fogva, nem lesz semmi gond. Voltak belsős embereink, akik néha-néha rám néztek, megakadályozták hogy komolyabb bajom legyen.

Akkor nem volt halálfélelmem.

Tehetetlenül hagytam, hogy rázza a vállam a megállíthatatlanul érkező sírás, fájó arcom fájó tenyerembe hajtottam és átadtam magam a zokogásnak, ami egész nap feszítette a mellkasom és a torkom.

- Nini... Jól vagy? - kéretlenül lépett be a fürdőszobám ajtaján Dan, olyan természetességgel, mintha még mindig együtt élnénk. Mégsem tudtam rá haragudni, csak csendben ráztam a fejem, egyszerűen képtelen voltam megálljt parancsolni szaporán potyogó könnyeimnek és a reszkető, felszínes levegővételeknek. Ha így folytatom, hiperventillálni fogok. Dannek nem kellett több, fürgén ledobálta magáról a ruháit, és egy pillanat múlva már bent termett mellettem a kádban, mögém bújt, karjával szorosan átölelt, magához szorított. Az ismerős érintés, légzésének nyugodt ritmusa, és az az illat, amit régen a párnámon éreztem, mind segített megnyugodni. Pár percen belül már én is egyenletesen vettem a levegőt, a görcs feloldódott a mellkasomból, és ernyedten dőltem hátra, durva szőrrel borított nedves mellkasának. Nem szólt semmit. Jól ismert már.

- Úgy féltem, Dan... - szipogtam alig hallhatón, mire erős karjával még szorosabban ölelt magához. Én pedig úgy bújtam hozzá, mint kiscica a tyúkanyó szárnyai alá egy hideg téli éjszakán.

- Most már minden rendben lesz - csitítgatott, mély hangja végigvibrált a csontjaimon, ahogy mellkasának dőlve szinte teljes testemmel hozzáértem. Állát a fejem búbjára támasztotta, minden egyes szavára megnyomott beszéd közben. - Úgy sajnálom, Nini. Az én hibám. Ha nem hívlak el erre az átkozott kalandra...

- Akkor most is valami gimis csoportnak tarthatnék előadást az emberiség hajnalának csodáiról. - szakítottam félbe. Tudhattam volna, hogy magát fogja hibáztatni. Mindig magát hibáztatja. Mondjuk most igaza van, de attól még senkinek sem lesz jobb.

- Sikerült megtudnod tőlük bármi érdemlegeset? - megráztam a fejem, jó alaposan összekócolva vizes hajam ahogy nekidörgöltem széles mellkasának. Csendben feküdtünk ott a lassanként kihűlő kád vízben, egymáshoz bújva, és én hosszú idő óta ismét úgy éreztem magam, mint aki végre hazaért. Nem is emlékszem, mikor éreztem magam utoljára így. Valószínűleg még a szakításunk előtt. Ami elég szomorú, a történtek ismeretében.

- Be kell vallanom, hogy hiányoztál. - morogja halkan a fejem búbjának mintha a gondolataimban olvasott volna. Melegség áradt szét bennem a szavaira, olyan érzéseket ébresztve bennem, amik már jó ideje mélyen szunnyadtak.

- Te is nekem. - suttogtam vissza. Az egész testem bizsergett a vágytól, hogy megforduljak és mindenféle úrihölgyhöz méltatlan dolgot műveljek vele a kádban. Izmaim pattanásig feszültek, teljes késznelétben álltak. A hátamon éreztem, hogy Dan is hasonló gondolatokkal küzd. Tiszta mázli, hogy lányként én könnyebben tudom titkolni. - Lassan kihűl a víz. - motyogtam ahelyett, hogy a piszkos vágyaimat beteljesítettem volna, és esetlenül kikászálódtam a kádból. Direkt nem néztem rá, amilyen gyorsan csak lehetett, egyből törölközőbe csavartam magam.

- Szeretnéd, hogy maradjak éjszakára? - ó, de mennyire. Sőt, nem csak egy éjszakára. Örökké. Kénytelen voltam belátni, hogy még bőven nem tettem túl magam rajta. Megmagyarázza, miért volt az összes randim totál kudarc azóta is.

- Nem biztos, hogy jó ötlet. - szégyenlősen sütöttem le a szemem, mint valami piruló szűzlányka.

- Nem úgy értem. Nem szívesen hagylak most egyedül. - ja, hogy a ma történtekre gondol. Kellett neki az eszembe juttatnia, teljesen máshol járt az agyam. Megborzongtam a vastag törölköző alatt, pedig a fürdőszobában meglehetősen meleg volt.

- Nem is szívesen lennék egyedül. - vallottam be végül. - De nem szeretném, hogy ez kínos legyen.

- Nem lesz kínos, ha nem tesszük azzá. - vont vállat látszólag könnyedén. A szeme mást mondott. A derekára tekert törölköző eltéveszthetetlenül dudorodott, szintén ellentmondva szavainak. Úgy csináltam, mintha nem venném észre. Csak a saját életem nehezíteném.

Egyszer már nem jött össze.

Nem akartam egyedül lenni, ugyanakkor az a kellemetlen csend, amiben egymást néztük a felkapcsolt lámpa mellett, szintén nem volt az igazi. Szóval hívtam a szobaszervizt és kértem egy üveg bort és sajttálat.

Aztán egyik dolog vezetett a másikhoz, és reggel úgy ébredtem, mint aki az elmúlt éjszakából igen sok mindent megbánt. Nem is azért, mintha megbánni való lenne, hanem inkább azért, mert tudom, hogy újból meg fog szakadni a szívem, és ismét átélhetem azt a hónapokig tartó szenvedést, ami a szakításunkat követte.

Gondolatban a fejem vertem a falba, hogy ilyen könnyen megadtam magam neki. Ha az emlékezetem nem csal, egy kiéhezett tüzelő szuka lelkesedésével estem neki. Nagyjából az első korty bor után megcsókolt, és én még csak meg sem próbáltam ellenállni. Kicsit se kétségbeesett vagy szánalmas, dehogy.

Végignéztem magam mellett a fehérített ágyneműbe gyűrve hason fekvő férfira, csupasz hátán megcsillant a sötétítőfüggöny résén keresztülszűrődő nap üdvözlő fénye. Izmai feszesen rajzolódtak ki sima bőre alatt, válla egyenletesen emelkedett nyugodt légzése ritmusára. Annak ellenére, hogy óriási hibát követtem el, rég nem éreztem magam ilyen jól. Már nagyon hiányzott, hogy ne egyedül ébredjek. Hogy mellette ébredjek.

- Lekéssük a reggelit. - simítottam végig izmos karján gyengéden, ellenállva a kísértésnek, hogy szorosan hozzábújjak és csókokkal halmozzam el. Egyszer megbotlani még elnézhető, természetes emberi gyengeség. Még egyszer eljátszani ugyanezt már szánalmas.

Ahogy álomittas szemeivel, elégedetten nyögdécselve felém fordult, tudtam, hogy hiába minden ellenállásom, akármi történik is most, ugyanúgy megint kezdhetem elölről a szakítás kínkeserves feldolgozását. Akkor már nem mindegy, mi történik most reggel?

Szóval jól indítottuk a napot.

- Mi miért is szakítottunk? - morogta a nyakamba rekedten, röpke húsz perccel később. Én szaporán lélegezve, elégedetten dőltem hátra, bágyadtan vigyorogva a plafonon lustán pörgő ventillátorra.

- Mintha valami olyasmiről lett volna szó, hogy nem tudsz megülni a seggeden, mert a kaland meg a kincskeresés fontosabb minden másnál. - nyújtózkodtam, mint egy jóllakott macska.

- Most már késő lenne meggondolnom magam, igaz?

- Hirtelen már jó lenne az a családi ház kutyával és gyerekekkel? - kuncogtam cinikusan, de látva arckifejezését, hirtelen elkomolyodtam. - Nem mondod komolyan.

- Az elmúlt időben gondolkodtam. Már nem érzem azt ezeken a kalandokon, mint régen. A mostanit is csak addig élveztem, amíg velünk voltál. Én... Szerintem benőtt a fejem lágya.

- Hát így a harmincas éveidre ideje is volt.

- Komolyan beszélek, Nini.

- Szerintem menjünk le reggelizni. - ezek után nekem szükségem van egy kávéra.

Kavargott a fejem, és nem tudtam lerázni magamról azt a fránya reménykedést. Mióta is vágytam rá, hogy ezeket mondja? Vagyis, hogy ilyesmire célozzon?

Teljesen el is feledtette velem az elmúlt nap eseményeit, egészen addig, amíg le nem értünk a földszintre, és nem haladtunk el az egyik recepciós előtt. A kulcsokat rendezgette a falhoz támasztott polcnál, nekünk háttal állt, de ahogy felemelte a karját, hosszú ujjú inge felcsúszott a csuklójáról, szabaddá téve a drága ezüst karórát a vékony, szőrös karon, és a csimpánzéhoz hasonlóan sötét szőrrel borított gondosan manikűrözött kezet.

Egy pillanat alatt megfagyott bennem a vér, úgy torpantam meg, mintha láthatatlan falnak ütköztem volna. Akaratlanul is megérintettem a szemem alatt terjengő lila foltot.

- Ő az. - suttogtam Dannek, amikor aggódva visszafordult felém. - Ő vallatott tegnap.

- Biztos vagy benne? Nem láttad az arcát.

- Nem is kellett. Tudom, hogy ő az. Célzott is rá, hogy van itt embere. - megnyugtató volt, hogy Dan nem vonja kétségbe a szavaimat. Azonnal intézkedett. Felhívta a csapatot, akikkel a múltkori rajtaütést szervezték, és alig egy óra múlva már meg is érkezett a különleges alakulat néhány embere. Sajnos csak az ellopott táskám tudták tőle visszaszerezni, de én ennek is örültem. A király bocsánatkérés gyanánt felajánlotta további kiterjesztett vendégszeretetét, én azonban mindennél jobban vágytam visszatérni az unalmas múzeumi hétköznapjaimba.

Kivéve, hogy talán Dan is velem tart ezúttal. Ki tudja, lehet nem is volt olyan rossz döntés nem azonnal világgá rohanni, amint ez az arrogáns hereszatyor megjelent a múzeum kávézójában két héttel ezelőtt.