Metamorfózis

 Egy kibaszott átverés vagyok. Egy elcseszett, haszontalan…

– Készen állsz? – szakította meg motivációs meditálásom Ranaka. Pocsék időzítés, de neki megbocsátom. Mosolyt erőltettem az arcomra, kézbe vettem a szertartásos arany könyvet és a színes rojtokkal díszített aranyozott botot. Méretéhez képest meglepően könnyű volt, valószínűleg pont annyira volt igazi aranyból, mint amennyire én felszentelt papnő. Visszafojtottam a fáradt nyögést, miközben ropogó térdekkel felálltam a kemény szőnyegpadlóról. Egy papnőhöz nem illik a nyafogás.

– Induljunk – hajtottam fejet az ajtó felé, reményeim szerint méltóságteljesen, mire Ranaka sietve kitárta előttem, úgy simult a falhoz, mintha ő maga is bele akarna olvadni az aranyozott kőszobrok közé.

Megfontolt léptekkel haladtam előre, amint kiléptem a sötét szobából az arcom azonnal megcsapta a nap fájdalmas szúrása. Mintha pofon akart volna vágni a csalásért. A több réteg, aranyszálakkal átszőtt ruha egy pillanat alatt nyirkossá vált, durván dörzsölte a bőröm. Amit aztán az izzadtságcseppek is csípni kezdtek. Mégis, ki a franc találta ki pont ezt a jelmezt erre a napra?

Erőt vettem magamon és emelt fővel, jóságos mosollyal az arcomon szinte siklottam a poros úton, melyet korlát védelmezett a kétoldalt tolongó tömegtől. Ájtatosan sikongató emberek nyúlkáltak felém piszkos kezekkel, mintha azzal, hogy megérintik a levegőt körülöttem, máris részesülnek az isteni energiákból.

Még magasabbra emeltem az állam, a nyakam izmai megfeszültek ahogy ellenttartottak a súlyos, aranyozott fejdísznek. A fáradt izzadtság szaga betöltötte a szentély belső kertjét, a mozdulatlan levegőben megállt a nyári pára. Igyekeztem ellenállni a hunyorgásnak, de a nap pont szemből sütött, könnyeket csalt a szemembe. Összeszorított fogakkal értem be végül a korláttal védett út végén álló teraszhoz, a tetejéről aranytálkák lógtak, erős, fűszeres szagú füst áradt belőlük, talán azzal a céllal, hogy az izzadtság bűzét elnyomják egy kissé. Nem sikerült, a szagok émelyítő kakofóniában keveredtek egymással, a tüdőm szúrt a hirtelen belélegzett füsttől, de ellenálltam a köhögésnek, helyette nagyot nyeltem, még gyorsan megnyaltam száraz ajkaim, mielőtt lassú mozdulattal a hatalmasra tágult szemekkel várakozó hívek felé fordultam.

– Gyermekeim! Én, az Anyaistennő szólok hozzátok – hangom magabiztosan visszhangzott a hirtelen elcsendesülő belső kertben. Még a madarak is visszafojtott lélegzettel hallgattak, miközben az emberek szinte hullámként borultak elém a földre, homlokukat a poros talajhoz érintve.

Egy elcseszett átverés vagyok. Egy ócska, égetnivaló imposztor.

Már rég lement a nap, mire véget ért a szertartás és a szobám hűvösében egy templomi szolga lesütött szemmel segített levetkőzni. Szorosan összehajtotta a nehéz szertartási ruhát, csak úgy áradt belőle a poros izzadtságom bűze, még az én gyomrom is felfordult tőle. A szolgát látszólag nem zavarta a szag, sőt, egy pillanatra úgy tűnt, mintha élvezettel beleszagolt volna. Meghökkenten néztem össze Ranakával, aki elképesztően bugyuta képet vágott. A templomszolga majdhogynem földig hajolva hátrált ki a szobából, majd szemlesütve végül becsukta maga mögött az aranyozott, domború szobrokkal és istenképekkel díszített ajtót.

Ekkor tört ki belőlünk a visszatarthatatlan kacagás. A hasam fogtam a nevetéstől, könnyek csordultak ki a szemem sarkából, miközben Ranaka meleg vizet engedett a szoba hátsó felét betöltő mély kádba. Én közben egy rongyot megnedvesítve igyekeztem letörölni a képemről az izzadtsággal keveredett aranyszín testfestéket.

– Te is láttad? – kérdezte két, rendkívül nőies, röfögő nevetőroham között. – Képes volt megszagolni, baszki!

– Ez az egész nap egy nagy röhely, baszod – törölgettem a könnyeim, teljesen lemeztelenedve, a lucskosra izzadt alsóneműm is a sarokba hajítva. Óvatosan bemásztam a kádba, Ranaka kicsit túl meleg vizet engedett, de igyekeztem nem panaszkodni. Még néhány virágszirom is került valahogy a víz felszínére. Kellemes illatuk betöltötte az orrom, kivételesen ezt már nem éreztem agresszív támadásnak az érzékeim ellen. – Ezek az emberek tényleg hisznek ebben a humbugban? – dőltem hátra a kádban egy nagy sóhajjal.

Ranaka szintén levetkőzött és bemászott mellém a kádba. A víz fodrozódni kezdett mozdulataitól, a lágyan illatozó virágszirmokat egészen a mellemig sodorta. Kellemesen cirógatták fáradt bőröm. Fejem hátrahajtva néztem a plafonra, végre elernyedve bámultam a színes festékkel felmázolt szent képeket. Az Anyaistennőt, amint kezeit széttárva megteremti a világ magját, egy másik képen a mag belép a testébe, egy harmadik kép, amikor gömbölyű pocakkal megáldja a jövőt, és a negyedik, amikor kínok közt megszüli a világot.

– Ez a vallás nagyon elcseszett – jelentettem ki hosszas hallgatás után. Ranaka csendesen játszott a vízzel, a halk loccsanások lágy visszhangot vertek a tágas szobában.

– Kell az embereknek valami, ami reményt ad – válaszolt végül csendesen. – Nekik az életük tényleg csak ennyi.

– Azért ne felejtsd el, hogy honnan jöttél – egyenesedtem ki hirtelen, heves hullámzást indítva útjára, ezúttal Ranaka mellei felé sodorva az illatos virágszirmokat. – Előttük is ott áll a lehetőség a változásra.

– Ja, mert mi annyira ügyesek vagyunk – dőlt hátra egy gúnyos horkantás kíséretében. Mögötte a falra festett képeket kezdtem tanulmányozni. Azok a világ alakulásáról és az Anyaistennő különböző feladatairól szóltak. Napsütés, eső, éves termés, állatok és emberek születése. – Ha nem akarjuk ellopni az aranyat, akkor most mi sem lennénk itt, Alla.

– Apropó, kitaláltad már, hogyan fogunk innen lelépni a szajréval? – dőltem hátra, játékosan felé fröcskölve a vizet.

– Miért én találjam ki?! – háborodott fel, hirtelen felém kapva a fejét. – Ez az egész a te ötleted volt!

– Mármint mi? Hogy gazdagok legyünk? Mert azt emlékeim szerint közösen találtuk ki.

– Hogy kiraboljunk egy templomot, okostojás. Ilyen szentségtörés is csak neked juthat eszedbe. Hát akkor tessék, találd ki azt is, hogy hogyan visszük ki innen a cuccot.

– Nem is tudom… Szerintem itt a dolgok fele sem arany, ami annak tűnik.

– Mi, még a "szent könyv" sem? – túlzó hanglejtéséből egyértelmű volt a gúnyolódása. Lapos pillantása azért még nyilvánvalóbbá tette szarkazmusát. – Azért van itt elszórva annyi arany, amiből vígan elleszünk egy pár évig.

– És a papok? Mármint a valódi papok? – óvatos pillantást vetettem a hálószoba felé, ahonnan csak a gyanús csend szűrődött ki.

– Mire gondolsz? Jól vannak. Napközben amikor azt a rendkívül hihető főpap előadást tartottad, akkor becsempésztem nekik egy kis ételt és vizet.

– Tényleg hihető volt? – vigyorodtam el önelégülten. Ranaka csak azzal a rá annyira jellemző sokatmondó pillantással válaszolt, amivel azt üzente, hogy inkább nem méltatja válaszra ezt a kérdést. Állammal ismét a hálószoba ajtaja felé böktem. – Ők mondtak valamit?

– Mi, a szájpecken keresztül? De nem örültek nekem, azt azért elhiheted.

– Nem kellett volna itt lenniük – csóváltam a fejem. Ranaka ismét lesújtó pillantást vetett rám, éreztem az arcomba futó vért, ahogy elpirultam szégyenemben. Ezt a tekintetet kivételesen megérdemeltem. – Tényleg nem kellett volna – motyogtam, inkább csak magamnak.

– Szóval, a nagy felderítő hadműveleteid közben találtál bármiféle rejtett kijáratot a templomból?

– Nem, de katonákat igen – igyekeztem még mélyebbre süllyedni a vízbe. Ranaka szeme úgy szikrázott, mint aki mindjárt bele akar fojtani. – Terveztem szólni, de már benne voltunk az egészben…

– Te most… Szórakozol velem, Alla?! Mégis hogy jött az "egyszerűen csak besurranunk és elvisszük a szajrét" terv?!

– Jó, hát ennyire alaposan azért nem gondoltam végig, na. A fejemben olyan egyszerűnek tűnt.

– Úgy érzem, a fejedben valahogy minden túl egyszerű – pattant fel dühösen Ranaka, és már kezdett volna kimászni a kádból, amikor megragadtam egyik vizes, barna bőrű karját és nem engedtem. – Ne nézz így rám, Alla. Most tényleg haragszom – morogta, de azért hagyta, hogy határozottan visszahúzzam a vízbe. Mögé helyezkedtem, halk sóhajjal kissé nekem dőlt és élvezte, ahogy illatos samponnal kezdtem mosni sötét, sima haját. – Hogy lehet, hogy már a sokadik ilyenbe megyek bele veled?

– Pedig jobban is tudhatnád – duruzsoltam a fülébe, még közelebb csúszva hozzá. – Én nem viszem annyira túlzásba a tervezést.

– Hát az biztos – értett egyet, teljesen beledőlve a fejét masszírozó kezembe. Haragja eddig tartott. Nagyjából ez volt az egyetlen, amihez értettem. Meggyőzni másokat, hogy ne haragudjanak rám. Meg ostoba tervekkel előrukkolni, amik miatt minden okuk meglenne haragudni rám.

– Hosszú volt ez a nap – jegyeztem meg még békítően. – Szerintem most egy kicsit pihenjünk le. Utána már talán könnyebben előrukkolunk valamiféle menekülő tervvel.

– Jól van, pihenj csak le. Én még egy kicsit maradok – szólt végül csendesen.

A lánynak hátat fordítva kutakodtam a változatosság kedvéért aranyozott intarziákkal dekorált szekrényben, a papnők ruhái között keresgélve valamit, ami akár hálóing is lehetett volna. Nagyjából minden túl díszesnek, túl szertartásosnak tűnt. Hordanak ezek a papok bármi mást is az aranyozott szőnyegeken kívül?!

Keresgélés közben kezembe akadt egy kis dobozka. Kulcsra zárták, de a belőle szűrődő csörgés eltéveszthetetlen volt. Ezért jöttünk. Ez lesz az, ami minket megment.

Tekintetem a félredobált színes-díszes ruhákra esett. Így máris sokkal könnyebb dolgunk lesz.

Ranaka szidhatta a felderítő képességeimet, de az elmúlt hetekben részt vettem annyi napfelkeltét üdvözlő szertartáson, hogy véleményem szerint egészen hitelesen adtam elő a papnő szerepét. A templomszolgák mind lesütött szemmel követtek, amúgy is aranyszínű testfestékkel borítottam minden látható bőrfelületet, a hajam aranyozott fejdísz takarta, így hihetetlenül egyszerűnek tűnt átvenni a főpapnő helyét.

Gondolataim a szertartás alatt végig a valódi papnő körül jártak, aki most kipeckelt szájjal, lekötözve várta a sorsát a hálószobájába zárva. Milyen élete lehet? Vajon ő maga is hisz ebben az egészben? Sőt, tényleg elhiszi magáról, hogy ő az Anyaistennő kiválasztottja, aki az ő testét használja az emberek között? Senki sem lehet ennyire ostoba, hogy ezt komolyan vegye.

Ugyanakkor… A reggeli szertartást követően a szolgák elksértek egy félreeső, kövezett pavilonhoz, ahol a kellemes hajnali szellőben élvezhettem a különböző frissen szelt gyümölcsöket és friss forrásvízzel higított bort. Ha a kora reggeli borozáshoz az kell, hogy istennőnek nevezzem magam, akkor azt hiszem, el tudnám fogadni ezt a szerepet.

A könnyed reggeli után egy csapat templomszolga jelent meg előttem, egy gyaloghintót hoztak maguk között. A gyaloghintó talán túlságosan is egyszerű megnevezés arra a díszes, természetesen aranyozott mintákkal teleszőtt csúcsos építményre, ami akár a templom kicsinyített mása is lehetett volna, de végső soron elöl is és hátul is két-két hosszú, nyilvánvalóan aranyozott rúd nyúlt ki belőle, amiket rudanként két-két férfi vitt a vállán.

És amilyen lenyűgöző volt a gyaloghintó, annál lenyűgözőbbek voltak a férfiak. Egyetlen díszes ágyékkötő takarta őket, fejükön csörgő páncélszerű maszkkal, amit mintha arany érmékből fontak volna. Teljesen eltakarta az arcukat, csak a szemük látszott ki belőle. De a tekintetem ők is ugyanúgy kerülték, mint mindenki más, így gátlástalanul legeltethettem a szemem testük szabadon hagyott részein. A gömbölyő, napfényben csillogó vállizmokon, a hullámos hasizmokon, a kemény combokon… A hajnali hűvös szellő ellenére is hirtelen rettenetesen melegem lett.

Nagyot nyeltem, és engedelmesen beültem a hintóba. Minthogy egészen eddig senki nem szólt hozzám, kíváncsian kukucskáltam ki a ritka szövésű függöny mögül, hogy mégis mi történik.

Kivittek a szentélyből, egyenesen a dombok mögött húzódó város felé. Erről nem volt szó. Heteken keresztül jártam a szentélybe, a papnő eddig még sosem hagyta el a templomot. Én csináltam volna valamit..?

A városba érve azonnal megcsapott a por, a mosdatlan testek és az erős fűszerek szaga. Az otthon szaga, mondhatnám. A város rosszabb hírű negyedén keresztül vittek végig a vállukra vetett hintóban, az ablakon keresztül láttam az alacsony, sárból és mészkőből tákolt viskókat, vakolat és ablak nélküli üzleteket, amik előtt szőnyegre terítették szegényes áruikat a kereskedők, akik csak ezeket a helyeket tudták megfizetni. A korai óra ellenére is már többen járták a várost, kéregetők és zsebtolvajok indultak útjukra a város jobb módú negyedei felé.

Mindenki, aki meglátta gyaloghintós menetem, azonnal eldobta ami a kezében volt és hirtelen mozdulattal vetette magát a földre. Halkan koppantak a térdek a kemény, letaposott földúton, szapora imák motyogása verte fel a port az arcok előtt. Összevont szemmel figyeltem őket, a hintó nem állt meg, továbbhaladt, az emberek teljes áhítattal fogadtak, bármerre jártunk. Mellkasomban kellemetlen szorítást éreztem. Nagyot sóhajtottam és visszahúzódtam a hintó falai mögé, hogy ne lássam ezt az egészet.

Díszes ruháim redői között lopva megérintettem a kincses dobozkát, amit tegnap találtam a ruhásszekrényben. Én is ezek az emberek közé tartoztam valamikor. Na, nem az ostobán hívők közé, hanem az éhezők és mocskosak közé. Ehhez képest most gyaloghintóban visznek valahová azok az arctalan, csinos katonák, miután drága gyümölcsökkel kínáltak és borral itattak.

Mint egy istennő földi megtestesülését. Mert egy álszent, istentelen csaló vagyok.

Tehetetlenül felnyögtem a bűntudattól, és szinte abban a pillanatban meg is állt a hintó.

– Valami baj van, úrnőm? – lépett mellém egy katona. Csörgő maszkja alatt nem láttam az arcát, szeme sötétbarnán villant, ahogy sietve lesütötte. Nem nézett be a hintóba, csak az ablak mellett állt, előre fordulva, szál egyenesre húzott háttal. Éreztem az arcomba futó vér forróságát, de amikor válaszoltam, igyekeztem nyugodtnak tűnni.

– Csak megérint az emberek imája – nyögtem ki nagy nehezen, összeszoruló torokkal. Nehéz volt gondolkodni, mikor egy ilyen izmos váll nézett velem szemben. Szinte szabályos gömb formája volt. Lelki szemeim előtt csak azt láttam, milyen érzés lenne belemélyeszteni az ujjam, ahogyan a katona valami egészen mást mélyeszt egészen máshova. Összeszorított szemekkel próbáltam száműzni a gondolatot a fejemből. Ennek most baromira semmi keresnivalója itt.

– Kegyelmed meghat mindannyiunkat. Szeretnél szólni hozzájuk pár szót? – kérdezte a katona, továbbra is előre meredve.

A francbaafrancbaafrancba! Hogy magyarázzam ki magam ebből?!

– Ööhh… Szertartáson kívül? – próbáltam sértettnek hangozni, de inkább bizonytalannak tűntem. – Nem szeretnék külön kegyben részesíteni senkit.

A katona szeme enyhén összeszűkült. Az érmékből font maszk kissé megcsörrent, mintha majdnem felém fordult volna, de aztán végül utolsó pillanatban meggondolta volna magát. Ezek szerint, nem ez volt a helyes válasz.

– Jobban belegondolva… Igen, szólnék pár szót – helyesbítettem azonnal. A szeme továbbra is gyanakodva szűkült össze, de ezúttal csak lassan bólintott. Előre szaladt, hogy a többi katonának is szóljon, akik óvatos mozdulatokkal engedték le a gyaloghintót a földre. Sebes léptek koppantak, por kavarodott fel, és a függöny előtt ismét megjelent a katona. Vagy ez egy másik volt? Ki tudja megmondani ezekben a maszkokban..?

Udvariasan félrehúzta a függönyt, erős, bőrkeményedéses kezével benyúlt, hogy kisegítsen. Érintése villámcsapásként futott végig a bőrömön és kezem egy kissé megremegett, amikor meleg tenyerébe szorította. Francba, ha most Ranaka itt lenne… Nem lenne jobb.

Egy hihetetlen átverés vagyok, és a legnagyobb ostoba mindközül.

– Gyermekeim! – tártam szét díszes ruhám a hívek felé, akik sietve a hintó köré gyűltek. A katonák széles körben elállták az útjukat, de azon túl, hogy mocskos kezeikkel igyekezték a levegőt megérinteni körülöttem, nem jelentettek rám veszélyt. A szívem fájdalmas erővel szorult össze, amikor a tömegben megláttam egy gyereket, nem lehetett több hat évesnél, hatalmasra kerekedett könnyes szemekkel, amint igyekszik keresztülfurakodni a felnőttek lába között, hogy közelebb érjen hozzám. Csak ennyit akart. Közel lenni valakihez, akit istenének gondolt.

Nagyot nyelve próbáltam a szemembe toluló könnyeket visszafogni. Egy szánalmas, hazug, semmirekellő tolvaj vagyok és őket is átverem.

Nekik mégis ez volt az egyetlen, amiből erőt meríthettek.

– Gyermekeim! – ismételtem, még hangosabban. – Imáitok meghatotta a szívem. A mindennapok kegyetlenül bánnak veletek, de ne féljetek. Az Anyaistennő mindenkit szeretettel fogad. Aki a szentélybe látogat, mostantól kezdve bármikor kap egy tál ételt vagy ruhát, ha szükséges – a katonák meglepetten felsóhajtottak, de nem mozdultak. A tömeg pedig egyszerre borult a földre előttem, remegő hangon áldva az Anyaistennőt.

Nekem pedig furcsamód egy kicsit enyhült a gyomrom szorító kellemetlen érzés.

– Szóval, kitaláltál valamit? – támadott le egyből Ranaka, amint becsukódott mögöttem a papnői lakosztály ajtaja. – Nekem már nagyon elegem van ebből. Az egész napom azzal telt bazdmeg, hogy ágytálakat próbáltam kicsempészni a szobából – fintorogva végignézett magán. – Egy kicsit szerintem még magamra is öntöttem.

– Nem, még… még gondolkodom – csavartam be levetett ruháimba a kis dobozkát, amit egész nap magammal hurcoltam. – Beszélnem kell a papnővel.

Ranaka duzzogva vállat volt.

– Sok szerencsét! Nekem ma annyit válaszolt csak, hogy majdnem rámöntötte a teli ágytálat. De ha te többet is ki tudsz belőle szedni…

Nem válaszoltam, határozott mozdulattal nyitottam be a hálószobába. Az elsötétített ablakok félhomályában erősen kellett hunyorognom, hogy ki tudjam venni a szoba körvonalait, de a szemem hamar hozzászokott a sötéthez. Ami először egy odahányt rongykupacnak tűnt, az mint kiderült, a sarokba húzódott papnő volt. Egyszerű, fehér ingben, a betörésünk estéjén lerángatott függöny zsinórjával szorosan összekötözve, szájában egy párnahuzatból rögtönzött pecekkel. Hatalmas, beesett szemekkel nézett rám, szinte esdekelve emelte felém szorosan összekötözött kezét.

Halkan zihált, amikor kipiszkáltam szájából a pecket, de nem kezdett el kiáltozni. A beletömött párnahuzat nélkül határozottan dühös, sértett arckifejezéssel nézett rám.

– Te vagy az, aki elloptad a helyem – jelentette ki hűvösen. Kissé rekedt volt a hangja. Válasz helyett csak bólogattam. Komótosan leültem vele szemben, kényelmesen magam alá húzott lábakkal. Mintha csak egy teázgatásra készülnék a barátaimmal. Legalábbis így képzelem a baráti teázásokat.

– Mit műveltél a szentélyemmel?! – támadt nekem a papnő, haragtól szinte sziszegő hangon.

– Kitártam az ajtókat a szegényeknek. Ételt és ruhát ajánlottam azoknak, akiknek szükségük van rá.

Kissé hátrahőkölt, feje halkan koppant a falon maga mögött. Kerekre tágult szemei azonban nem adták jelét, hogy fájt volna neki. Összekötözött kezét megemelte, mintha a szívéhez akart volna kapni, ha nincs gúzsba kötve.

– Miért..? – suttogta, hangja a döbbenet megtestesülése volt.

– Ez tűnt helyesnek – vontam vállat. – Áruld el. Igazából elhiszed, hogy te vagy az Anyaistennő emberi teste? Hogy rajtad keresztül szól az emberekhez? Vagy te is csak szerepet játszol?

Hirtelen szívta be a levegőt, torka kattant, ahogy nagyot nyelt. Ez volt a válaszom.

– Akkor ha neked nem tiltotta meg semmiféle istenség a kegyelmet, miért nem segítesz másokon? – könnyek szöktek a szemembe. Felderengett emlékeimben egy gyerek, alig hat éves, amint hatalmasra tágult szemekkel nyúl felém. Nem ugyanaz a gyerek volt, mint akit ma láttam, még sok-sok évvel ezelőtti emlék. Egy gyerekről, aki nem sokkal később meghalt.

Meghalt, mert nem volt senki, aki segítsen rajta. Még a nővére is magára hagyta.

Elhessegettem az emlékképet, a bűntudatot igyekeztem elnyomni, de jeges karmaival fájdalmasan szorította a gyomrom.

– Ha szétosztogatom a gazdagságom… Akkor nekem mi marad? A hívek adományaiból éppen csak fent tudjuk tartani a templomot – védekezett a papnő gyengén. Fintorogva álltam fel, nehezemre esett nem belerúgni a sípcsontjába. – A remény, amit a szertartásokkal adunk…

– Az lófaszt sem ér! – kiáltottam rá, megfeledkezve önmagamról. Egészen az arcába hajoltam, majdnem összeért az orrunk. – A reménnyel nem laknak jól, nem kapnak ivóvizet, nem lesz hol aludniuk. Azt hittem, én vagyok az átverés, de te… Te még nálam is rosszabb vagy.

Felé köptem, és visszatömködtem a szájába a párnahuzatot. Így is éppen elég rosszul éreztem magam. Válaszokat reméltem, és bár kaptam is néhányat, mégsem éreztem jobban magam.

– Alla… Jól vagy? – lépett hozzám Ranaka, amikor visszatértem mellé a lakosztály főszobájába.

– Most egyedül szeretnék maradni egy kicsit. Gondolkodnom kell – nyögtem, könnyeim törölgetve. Ranaka aggodalmasan összevont szemöldökkel húzódott félre az utamból, láttam rajta, hogy szólni szeretne, keze utánam nyúlt, de végül ernyedten omlott az oldalára. Talán azt hitte, hogy a menekülésünk miatt aggódom. Talán azon is kellett volna aggódnom.

De rá kellett jönnöm, hogy tulajdonképpen nem akarok innen menekülni.

A reggeli szertartáson elégedetten láttam, hogy az emberek hosszan kígyózó sorokban érkeztek a templomba, részesülni előző napi ígéretemből. A templomszolgák készségesen osztogatták a lepényt és kását, amit hatalmas kondérban főztek.

A szertartásos ruhám redői közt rejtegetett dobozka halkan megcsörrent, amikor leültem a lugasban reggelizni. A templom kertjének egy magasabb, virágokkal teleültetett dombján állt a pavilon, amit körbenőttek a szőlőindák, árnyékba borították még a legnagyobb nyári verőfényben is. De most nem volt nyári verőfény. Most csak hajnal volt, a dombok felett éppen rózsaszínre váltott az ég alja.

Nagyot sóhajtottam, amikor a szolgák lerakták elém a gyümölcsökkel teli tálat és a bort. Ezt meg tudnám szokni. Mélázva dőltem hátra a puha párnákkal borított földön, egy édes gyümölcsöt rágcsálva, amikor megjelent előttem egy alak. Olyan volt, mintha csak egy árnyék lenne, ami kitakarja a dombok felett lassanként előkúszó nap fényét. És mégsem. Jázmin illata volt és mintha a hűvös, hajnali szellő belőle áradt volna.

Hirtelen ültem fel, de mikor egyenesen az alakra néztem sem láttam mást, csak egy ragyogástól körülvett árnyékot. Halványan női alakja volt.

– Átvertél mindenkit – szólalt meg mély, búgó hangon. A francba, ebből mégis hogy magyarázom ki magam?!

– Igen – vallottam be kis hallgatás után, összeszoruló szívvel. – De… De az igazi papnő is. Ő sem az, akinek mondja magát – védekeztem esetlenül.

– Valóban – értett egyet az alak, és közelebb lépett. A szellő felerősödött, a fejdísz alól kikandikáló kósza hajtincsem egy pillanatra meglibbent. Egy ideig csendben néztük egymást, bár nem láttam az arcát, mégis úgy éreztem, hogy engem néz. Én mindenesetre le sem tudtam venni róla a szemem, vonzotta a pillantásom. – Csalódtam az emberekben, Alla.

– Szerintem nem sokan vannak, akik ne csalódtak volna – bólogattam, egy újabb gyümölcsszeletet ízlelgetve. – De azért nem mindenki olyan rossz.

– Például te sem?

– Ó, én nagyon is rossz vagyok – vigyorodtam el, mélységes zavaromban. Nem tudtam elűzni a zsigereimben vibráló érzést, hogy valami olyasmit látok, aminek nem lenne szabad léteznie. Ami nem lehet igaz. – Te magad is mondtad. Átvertem mindenkit.

Csend következett, egy ideig nem szólalt meg. A szellő, ami belőle áradt, egyre erősödött. Beharaptam az ajkam, a karom libabőrös lett, ahogy a hideg pánik kezdte átvenni az uralmat a szívem felett.

– Most… Most meg fogsz büntetni? – nyögtem ki végül, csak hogy úgy érezzem, nem csak passzív elszenvedője vagyok az eseményeknek.

– Attól függ.

– Mitől?

– Hogy befogadsz-e a szívedbe vagy sem.

Lepillantottam a kezemben tartott gyümölcsökre. Megmérgezték volna? A kancsó borra ugrott a tekintetem. Abból ittam volna sokat? Vagy netalán elaludtam volna és most álmodnék?

Az árnyalak csendben, türelmesen várt. A szél közben fokozatosan erősödött körülöttem, már majdnem leverte a fejemről a nehéz, aranyozott fejdíszt. Hunyorogva néztem ki a pavilont borító szőlőlevelek között a szentélyre, amit most a felkelő nap aranyló ragyogása úgy világított be, mintha lángra lobbant volna.

Visszapillantottam az árnyalakra, és nagy nehezen bólintottam.

– Befogadlak.