Mint egy ködfoszlány

 Egy sötét alak sietett végig a néma erdei ösvényen. 

Nyomában hullámzott a parányi tó felszínéről gomolygó sűrű, tejfehér köd, csuklyás köpenyén gyémántokként szikráztak a megülő vízcseppek. Mögötte az ég komor feketébe fordult, éles kontrasztba állítva vele szemben az utolsóként leköszönő napsugarak ragyogását, melyek lágyan cirógatták az erdőszéli dombon magasodó templom tornyának cirádás tetejét. Szellő sem rebbent. A levegő nehéz volt, esőt ígért.

Az alak egyenesen a templom felé tartott. Az udvar alacsony, mohával borított kőkerítésénél egy pillanatra megtorpant, majd mély lélegzetet véve átlépett rajta. Enyhén megborzongott, de céltudatosan, tántoríthatatlanul haladt előre. A vészjósló fellegek követték az útját, a Nap még egy utolsót villant a horizonton, majd végleg besötétedett. Hűvös szellő kerekedett, a templom felé sodorva a sűrű ködöt, kísértetiesen elmosva az árnyékok körvonalait. Az alak nem habozott, a templom mellett álló kis épület résnyire nyitott ajtaján tétovázás nélkül lépett be, mint aki pontosan tudja, hogy hová megy.

- Ki jár itt?! - hangzott fel a gyanakvó kérdés az egyik ajtón kikukucskáló nővértől. Nem vette észre a sötét alakot, csak a résnyire nyitott ajtón keresztülgomolygó ködre lett figyelmes. - A fene esne Lola nővérbe, hogy mindig elfelejti bezárni éjszakára a kaput! - zsörtölődött magában félhangosan, miközben hangosan csörömpölve előrángatta terebélyes szoknyája redői közül a túlméretezett rézkulcsokat, és nehéz léptekkel indult bezárni az ajtót. Még most sem vette észre a hívatlan vendéget, aki egy pillanatig csendben figyelte az idős asszony ténykedését, majd némán átlépte a küszöböt egy rövidke folyosóra érkezve, ahonnan a nővérek cellái nyíltak. Halkan bekopogott az egyik ajtón, mire a túloldalon mozgolódás támadt, és némi kulcscsörgést követően szembe találta magát egy fiatal, élénk tekintetű lánnyal.

- Igen? - szólt ki a nővér, aki először mintha nem látta volna az alakot, majd ahogy szeme hozzászokott a folyosó sötétjéhez, észrevette a köpenyest maga előtt. Arcából azonnal kifutott minden vér, néhány lépést hátrált, mint aki megszédült. - Te? - döbbenete kézzel fogható volt.

- Én. - halkan susogott az alak, követve a fiatal nővért be a cellába. Gondosan becsukta maga mögött az ajtót, még a reteszt is betolta. Ahogy az ablak előtt árválkodó egyetlen gyertya reszketeg fénye rávetült, fekete köpenyének csuklyája szinte felragyogott a millió parányi ködcsepptől, de arca továbbra is árnyékba borult. Csak lágyan ívelt, hófehér bőrű álla világított ki halványan a sötétből.

- De hiszen te...

- Elárultál. - vágott a lány szavába az idegen. - És mégis miért? - nem várta meg, hogy válaszoljon. - Tulajdonképpen mindegy is, a lényegen nem változtat. - lassan közeledett a nővér felé, a puritán szoba fehérre vakolt falához szorítva őt. A lány arcáról lerítt a páni félelem, az elemi rettegés az életéért. Kővé dermedve, hatalmasra tágult riadt szemekkel figyelte, ahogy a sötét alak lassú léptekkel közeledik felé, köpenye redői közül felbukkanó fehér, kecses kezeit maga elé emelve. A nővér hatalmas szemeiben tisztán tükröződtek a hosszú, vékony ujjak, ahogy egyre csak közeledtek felé. A kezdődő sikoly a torkára fagyott, csak holmi artikulálatlan bugyborékolás tört elő belőle. Feje felett egy aprócska festmény lesajnáló tekintettel figyelte az eseményeket. Az aprólékosan kidolgozott istenség tekintete nem tűnt különösebben együttérzőnek vagy rosszallónak. Pedig még néhány élénkpiros vércsepp is fröccsent rá.

A köpenyes idegen hűvös nyugalommal csodálta munkája eredményét. A nővér eltorzult arccal, üveges tekintettel rogyott le a fal tövébe, istene szenvtelen festménye alatt. A rettegés örökre belefagyott vonásaiba. A torka helyén ásítozó cakkos szélű lyukból még mindig lassú patakokban csordogált a vér, vörösre színezve fehér nővéri egyenruháját, bemocskolva rendjének arany emblémáját. Az idegen még pár percig állt, magára maradva az illatosított gyertya torkot kaparó, nehéz füstjével. Üresség és tehetetlen düh kavargott benne, egyre erősödő csalódottsággal fűszerezve. Nem erre számított. Végül hátat fordítva a nővér emlékének, kimászott a keskeny ablakon egyenesen a templom hátsó kertjében találva magát. Egy girbegurba, fehérre színezett kavicsokkal szegélyezett ösvény vezetett a szépen karban tartott temetőig, a sűrű ködben kísértetiesen sejlettek fel a kőből faragott sírok fejfái. A köpenyes alakot nem zavarta sem a hűvös, mozdulatlan levegő, sem a temető hátborzongató hangulata, egyenesen besétált a kovácsolt vas kapuval elválasztott területre, hogy megálljon egy egyszerű, jelöletlen sír előtt. Nem volt virág a síron. Még dátum sem. Semmiféle felirat. Mégis tudta, hogy kit rejt a faragott kő, és megkönnyebbülten rogyott térdre. Ha itt temették el, akkor a lelke megfelelő bánásmódban részesült. Remegve szegte le fejét, könnyei végigszánkáztak finom arcélén, lassú cseppekkel borítva a szürke követ. Fehér, kecses kezét a fejfára helyezte, megemlékezve a sír örök lakójáról. Visszaemlékezve arról, hogy ő maga hogyan került ide.

Egy kellemes, kora nyári nap volt. Az ég kéklett, a nap hét ágra sütött, ő maga pedig válla fölött folyamatosan hátra-hátrapillantgatva sietett fel a dombon, hogy aztán kapkodva kopogjon be a templom ajtaján. A nehéz kopogtató hangosan döngve érintette az ajtóra csavarozott fémlapot. Riadtan fordult hátra, bár nem látott senkit, aki követte volna, sosem lehetett elég biztos a dolgában. A könnyed virágillatú levegőben a domb lábánál elterülő sűrű erdőből a lágy nyári szellő levelek susogását sodorta magával, mintha a fák beszélgettek volna egymással.

Mikor szinte végtelennek tűnő idő eltelt, és kinyílt a templom ajtaja, egy barátságos, idősödő asszonyság széles mosolyával találta szemben magát. Ősz haját szorosan hátratűzte, fehér nővéri egyenruhája szikrázva verte vissza a nyári nap tüzes fényét. Ahogy észrevette a váratlan látogató arcán az ijedtséget és a sűrűn csorgó könnyeket, tekintete azonnal aggodalmasba fordult át.

- Hogy hívnak, leányom? - kísérte egy tágas terembe és kedvesen leültette a hosszú, feketére kopott faasztal melletti padok egyikére. Az ajtóval szemközt vidáman lobogó tűz feletti kondérból étvágygerjesztő illatok szálltak fel. - Kérsz levest? Most lett kész, hátha megnyugtat egy cseppet. - választ sem várva fogott egy faragott fatányért, és bőséggel mert a levesből, kérdés nélkül tolva vendége elé az ételt. - Én Josefa főnővér vagyok.

- Rabea. - nyögte a lány két kanál leves közt. Forróbb volt, mint amilyenre számított, de annál lélekmelengetőbb. - A várban szolgáltam, de... - nem fejezte be. Egy pillanatra elcsendesült, majd halkan folytatta: - Úgy hallottam, a rendetek segít a magamfajtákon. - húzta félre halványkék köpenyét, felfedve enyhén gömbölyödő hasát. Korai volt még a terhessége, de annál egyértelműbb. Josefa főnővér értőn bólintott, barátságosan a lány vállára téve kezét.

- Kidobott a családod? - kérdezte szomorúan.

- Árva vagyok. - rázta a fejét Rabea. - De az apa nem egy kedves ember, és ő nem akarja a gyereket. Meg akarja ölni. - különleges, világoskék szemeiben könnyekkel, esdekelve nézett Josefa főnővérre. - Kérem, ne hagyja, hogy megöljék őt!

- Nyugalom, leányom. Minden rendben lesz. - húzta magához Josefa barátságosan, Rabea puha, ébenfekete haját simogatva. - Itt biztonságban vagy. Szólok a nővéreknek, hogy készítsenek neked egy szobát, itt békében kivárhatod, amíg eljön az időd.

Rabea hamar beilleszkedett a nővérek közé. Még össze is barátkozott egyik-másikkal. Leginkább a korban hozzá közel álló, fiatal és naiv, vidám természetű Lola nővérrel, akivel együtt gondozták a templom veteményesét. A barátságos nővérrel olyannyira jó viszonyba keveredett, hogy szinte már valóban testvérének érezte. Megbízott benne, még legféltettebb titkait is elárulta neki.

Közel két hónapja állt már a nővérek oltalmazásában, amikor a közeli várból lovasok érkeztek. Négyen a gróf személyes testőrségének ezüst hímzéses egyenruháiban ültek magas, fényes szőrű lovaik hátán, közrefogva az ötödiket, aki mintha csak az udvari bolondok elbeszéléseiből lépett volna elő, világoszöld kalapban és élénk lila köpenyben ülte meg szürke szamarát. Mégis ő volt az összes közül a legméltóságteljesebb, az aura, ami körbelengte, még a legmagabiztosabb szívekben is bizonytalanságot ébresztett. Rabea nagyon jól tudta, hogy ki volt ő: Joff, a gróf udvari varázslója és legközelebbi bizalmasa.

Emlékezett az érzésre, ahogy ereiben megfagy a vér, és egy pillanat alatt jeges markába szorítja a szívét a rettegés. Emlékezett a felismerésre, hogy elárulták. Méghozzá csakis egyvalaki árulhatta el, csak egyvalakinek mondta el az igazat a gyerek apjáról. Rabea amint visszanyerte az uralmat izmai felett, azonnal eldobta a kosarat amibe addig az illatos nyári almákat szedte, és lépteit szaporázva próbálta meg elkerülni a lovasokat. Hátha nem veszik észre. Hátha nem érik utol. A templomot megkerülve aztán váratlanul az egyik testőrrel találta szemközt magát. A férfi arcát eltakarta fényes sisakja, csak a szeme világított ki lehúzott rostélya résein, de nem látott benne könyörületet.

- Fogjátok le. - hangzott fel a hűvös parancs a jól ismert hangon. Joff érzelemmentes, monoton hangja önmagában elég lett volna, hogy kővé váljon tőle, de Rabea gondolatai egyre csak meg nem született gyermeke körül forogtak. A félelemtől megsokszorozódott az ereje, majdnem sikerült kirántania magát a katona szorításából, ámde jött egy újabb és még egy, így esélye sem volt.

- Itassátok meg vele. - nyújtotta oda a negyedik katonának azt az aprócska kis kristályfiolát, amit lila köpenye egyik belső zsebéből húzott elő. Ahogy a kisujjkörömnyi dugót kihúzta belőle, az átlátszó folyadék füstölögni kezdett és halványan felszikrázott. A katona nem teketóriázott, erővel kifeszítette Rabea állkapcsát, durván felfelé fordította arcát, és egyszerűen leöntötte a folyadékot a torkán. Miután megbizonyosodtak róla, hogy az utolsó cseppet is lenyelte a maró, keserű bájitalból, egyszerre engedték el, hagyták, hogy a földre essen. Rabea teljes pánikban próbálta védeni hasát az eséstől, csúnyán beverve könyökét a kacskaringós ösvényt szegélyező fehér kavicsok egyikében. Vér serkedt, haragosvörösre pettyezve világos földet.

- Mit művelsz velem? - nyögte rekedten, miután ismét levegőhöz jutott. A bájital savként marta a torkát, érezte, ahogy végighalad nyelőcsövén, és lassanként szétárad az ereiben.

- Semmit, ami nem történne meg veled amúgy is. A gróf úr nem kíván ártani neked, csak a fattyútól szabadulna. Látomásom volt, hogy fiú lesz. A grófné szintén fiúgyermeket vár, nem kockáztathatunk pont most. - csapta össze kezét elégedetten Joff, mint egy mesterember a jól végzett munka után. Rabeának beletelt pár pillanatba, mire felfogta a varázsló szavait.

- Ne, azt nem teheted, még nincs itt az ideje! - sikoltott fel, szinte egy időben azzal a hirtelen érkező görcsös fájdalommal, mely váratlanul terítette le a lábáról. Térdre rogyott, de ezúttal senki sem támogatta meg oldalról. Újból érezte a fájdalmat erősödni derekában, ágyékában, és egy enyhe pukkanást érzett. Elöntötte a meleg víz, mely hatalmas tócsába gyűlt térdei között. - Ne, ne, ez nem történhet meg, még nincs itt az ideje! - zokogott hiábavalóan, egyre gyengülő hangon. Érezte a fájdalom újabb hullámát közeledni, akaratlanul is előre görnyedve. Könnyei záporoztak a fájdalomtól és a kétségbeeséstől. Fél szemmel látta, ahogy Josefa főnővér siet felé a templom hátsó ajtaja felől. Mire mellé érkezett, a testőröknek és a varázslónak már csak a hűlt helyét találta.

Josefa főnővér képzett bábaként utasítgatta a nővéreket, akik között fájóan kirítt Lola nővér hiánya. Egy nappal azelőtt még lelkesen tervezgették, hogyan fogja a szülést segíteni. Rabea tudni szerette volna, hogy miért árulta el őt. Gyűlölte magát, amiért könnyelműen megbízott benne. Nem lett volna szabad naivnak lennie. A gyermeke látja ennek leginkább kárát.

Nem sokkal éjfél után aztán végre megtörtént. Panaszos, éles hangú sírás hasított bele az éjszaka csendjébe. Csak egy pillanatra látta meg azt az apró, csatakos testet, mely Josefa kezei közt felbukkant, látta a kis kerek fejre tapadni a fekete hajszálakat, és látta, hogy bár sokkal kisebb minden újszülöttnél, akivel valaha találkozott, mégis minden porcikájában tökéletes. Erőtlen hangon, halkan sírt. De sírt. Rabea is felzokogott a boldogságtól és a megkönnyebbüléstől. Karjait nyújtotta felé, de Lola nővér hirtelen előbukkant a semmiből és elé állt.

- Most pihenj, mi vigyázunk a kislányra. - hallotta a nővér hangját, és egy puha, erős illatú kendőt érzett az orra előtt. Szinte azonnal álomba merült, utolsó tudatfoszlányaival még felfogta a látványt, ahogy a lány átveszi a gyermeket Josefa főnővértől.

Másnap reggel kábán ébredt. Egyedül volt a szobában. Teste gyenge volt, egyszerre érezte bőrét hidegnek és lángolónak. Ruhája szinte szilárddá merevedett a félig alvadt vértől. Lázasan égő szemekkel pattant fel, hogy aztán a szoba előtt szembe találja magát a szomorú szemű Josefa nővérrel. Csak némán meredtek egymásra, nem kellett semmit sem mondania. Rabea tudta, hogy mit jelent a csend. Szinte üdvözölte az öntudatlanságot, ami magával ragadta, ahogy végül a láz egy különösen erős hulláma leterítette a lábáról.

Az újszülöttre gondolt, miközben a ködtől nedves, száradó füvön térdepelt az aprócska, jelöletlen sír mellett. Csupán néhány órát élt. Még el sem nevezhette. Egyszer sem ölelhette magához. A gyász jeges karmokként szorította görcsbe a szívét. Nem volt a világon annyi könny, amennyi enyhített volna a fájdalmán. Lola nővér halála sem segített. Némi elégtételként szolgált, de segíteni nem segített. Ugyanakkor még nem ért véget a küldetése. Elszántan nézett fel, a csuklyája alatti árnyékból gyilkos tűzzel világítottak ki különleges, világoskék szemei. Elnézett a domb melletti mezőn túlra, ahol a gróf vára állt. Legmagasabb tornyában még most is égett a tűz.

Elszántan állt fel, és indult meg egyenesen az aprócska fénypont felé, szinte árnyékként követték az égen úszó, baljós felhők és a gomolygó, tejfehér köd. Nem zavarták az alacsony bokrok, a kőkerítés vagy bármi más akadály. Az árnyékok közé olvadva, szinte ő maga is árnyékként suhanva jutott el a varázsló tornyáig, felosonva a meredek csigalépcsőn, bekukucskálva a résnyire nyitva hagyott ajtón. Reszketeg fény szűrődött ki a keskeny résen, megvilágítva köpenyének bizonytalan körvonalait. Hallotta bent szöszölni a varázslót, aki halkan beszélgetett magában, de csak szófoszlányokat értett belőle. Tulajdonképpen nem érdekelte, hogy éppen mit csinál az a szörnyeteg. Rabea azért jött, hogy rajta is bosszút álljon.

Kérdés nélkül benyitott, az ajtó némán fordult el a zsanérokon. Joff háttal állt, lila köpenye ezúttal az ajtó melletti szögre akasztva várakozott, így semmi sem takarta a férfi torz, kelésekkel és nyáladzó sebekkel borított testét. Vékony volt, csontjai szinte átszúrták szürkés bőrét, melyeket néhol szőrös anyajegyek és barna májfoltok tarkítottak. Gerincének csigolyái egyenként rajzolódtak ki, ahogy előre görnyedve tanulmányozott egy megsárgult, töredezett szélű papirost, nem érzékelve a maga körüli világot.

- Áá, szóval te lennél az? - szólalt meg váratlanul, hirtelen megtorpanásra késztetve Rabeát. A varázsló még mindig háttal állt neki, ugyanúgy előre görnyedve. - Éreztem én, hogy különös erők munkálkodnak.

- Erre most nincs egy különleges varázsitalod? - gúnyolódott Rabea, óvatosan közelebb lépdelve. Kellemetlen, szúrós szag csapta meg az orrát, valószínűleg a férfi valamelyik váladékozó sebéből. Gyanította, hogy egy félresikerült bűbáj következménye. A varázsló válasza csupán egy elhaló, hörgő sóhaj volt. Rabea nem is várt más választ. Joff vére csinos ívben fröccsent a levegőbe, megszínezve a régi papírt, amit eddig olyan elmélyülten tanulmányozott. Különös, zöldes árnyalatot vett az alvadó vér, halványan füstölögve égette meg amihez ért, kénes bűzt hagyva maga után. Rabea egy pillanatig elbűvölve csodálta a különös látványt, majd ismét az árnyékok közé olvadt. Vérszemet kapott és a bosszúja még nem teljesült be.

A vár másik felében, egy sokkalta díszesebb és barátságosabb folyosón nyílt a gróf saját lakosztálya. Az ajtaja előtt egy ezüst hímzéssel díszített köpenyt viselő őr állt, lándzsájára támaszkodva békésen hortyogott. Halkan benyitott a gróf szobájába, óvatosan kikerülve az alvó katonát.

Egyetlen gyertya világította be reszkető fénnyel a szobát, áttetsző, fűszeres illatú füstje vékony fátyolként vonta be a drága prémekkel borított ágyat. A gróf egyedül aludta az igazak álmát, mintha lelkiismeretét semmi sem terhelte volna. Valószínűleg így is volt. Rabea egy pillanatra majdnem megenyhült, ahogy a jól ismert arcra nézett. A szőke, sűrű szakállra, mely szép formájú száját keretezte, a fényes, sötétszőke hajra, ami mindig olyan rakoncátlanul állt. Tudta, ha most ébren lenne, barátságos, meleg barna szemekkel nézne rá vissza. Szenvedéllyel. Gyengédséggel. Önként lett a szeretője és egy darabig ő volt a világ legboldogabb asszonya. De csak egy darabig.

- Mi történik? Ki van itt? - mordult fel a gróf kásás hangon, ahogy Rabea leült az ágya szélére. A lány megvárta, amíg tekintete kitisztul, és meglátja őt, ahogy hűvös nyugalommal figyeli. Csendben. - Te? Hogy kerülsz te ide? Azt hittem, meghaltál! - húzódott hátra a gróf.

- Leány lett volna. Semmiben nem veszélyeztette volna az utódlást. - súgta Rabea csendesen. Egy pillanatig mindketten hallgattak. A gróf a félelemtől, Rabea a szomorúságtól. - Én őszintén szerettelek. - könnyekkel a szemében nézett a férfire. Az csak néma rettegéssel a tekintetében válaszolt. - Most már mindegy, végül is. - vont vállat a lány. Előre nyúlt, hófehér, áttetsző kezeivel gyengéden végigsimította a gróf arcát, az érintésre megszilárduló ujjaival beletúrt sűrű szakállába, szinte szeretetteljesen cirógatta nyakát, hogy aztán hirtelen belevájja hegyes körmeit a torkába, és egy határozott, könnyed mozdulattal kitépje azt, sűrű vérpermet kíséretében messzire hajítva a haszontalan húscafatot. Néma elégedettséggel nézte végig a gróf gyors haláltusáját. A nap lassanként felemelkedett a horizonton, első, vidám sugarai még elég alacsonyak voltak, hogy a várat lassanként közrefogó sűrű, fekete felhők alatt kacéran köszönjenek be a nehéz sötétítő rései közt, éteri csillogásba borítva a drága szőrméken elterülő egyre terjedő vértócsát. Szinte festő ecsetjére kívánkozott a látvány.

Pár pillanatig elmélázott még a jól ismert szobában. Mégis mit keres még mindig itt? Haragja a bosszútól eddig csak hangyányit enyhült, tehetetlen dühe szinte változatlan erővel lángolt. Kin kell még bosszút állnia, hogy enyhüljön a fájdalom?

Lendületesen kirontott az gróf szobájának ajtaján, a haragjával együtt az ég is vészjóslón megdörrent odakint. Egy kósza széllökés valahogy beférkőzött a vár nehéz kőfalainak rései között, megtámogatva Rabea mozdulatait, sarkig tárva a nehéz faajtót, ami így hirtelen erővel csapta fejbe a folyosón bóbiskoló testőrt. Sisakjának rései közül vékony patakban vér csordogált, formátlan rongyként omlott a fal tövébe. Rabea köntöse vadul rángatózott a légörvényekben, rossz ómenként lebegve mögötte. Csuklyája továbbra is mozdulatlan maradt, sötét árnyékba rejtve arcát, csak világító, halványkék szemei csillantak ki alóla, ahogy dühödten nézett maga elé, nem törődve a nyomában szétrobbanó drága kerámiákkal és összeomló márványszobrokkal. Nem figyelte, merre jár, így majdnem meglepődött rajta, mikor kijutott az illatos virágokkal és ápolt gyeppel borított várkertbe, melyet ívelt oszlopokkal szegélyezett árkád vett körbe. A kora hajnali kezdődő napsütésben színes ruhába öltözött nők egy csoportja sétálgatott békésen, az árkád viszonylagos szélcsendjében.

Újabb mennydörgés visszhangzott végig a levegőben ahogy Rabea dühe hirtelen fellángolt, felismerte a csoport élén sétáló magas, sudár alkatú hölgyet. A grófné szokásos eleganciájával, lágy mozdulatokkal magyarázott valamit udvarhölgyeinek, akik készségesen mosolyogtak szavaira. A lány már indult volna felé, hogy rajta is kiélje bosszúját, amikor hirtelen egy négyéves-forma kisfiú szaladt keresztül előtte a puha füvön. Egy tarkára színezett papírsárkányt húzott maga mögött, remélve, hogy talán belekap a szél. Rabea megtorpant, elbűvölve figyelve a gyereket. Rakoncátlan, szőke tincsei és barátságos, barna szemei nem hagytak kétséget a kiléte felől.

Halványan elmosolyodott, ahogy a kisfiú teli szájjal nevetve fordult hátra a sárkányát figyelve, kerek arcocskáját pirosra csípte a hűvös levegő. Rabea eltűnődött, hogy vajon a kislánya mennyire hasonlítana rá. Nagyjából egyidősek lennének most. Egy másik életben talán most együtt húznák maguk után a papírsárkányt. A kisfiú arcára enyhe csalódottság ült ki, ahogy a szél apránként csitulni kezdett.

Ahogy a fiú után nézett, Rabea észrevett egy bizonytalan körvonalú alakot az egyik gömb formájúra vágott bokor előtt. Érezte, ahogy szívverése kihagy egy ütemet. A bokor előtt egy kislány állt, hosszú fekete haját csinosan összefonva dobta hátra, különleges színű, világoskék szemeit egyenesen rá szegezte. Alakja furcsán áttetsző volt, tisztán látszottak mögötte a bokor levelei és göcsörtös ágai. A kislány gyönyörű volt. Pontosan olyan tökéletes, amilyennek születésekor tűnt.

A kislány aprócska kezét hívogatón nyújtotta Rabea felé. Ő egy pillanatnyi tétovázás után kézen fogta, és egy pillanatig így meredtek egymásra némán. Szorosan magához ölelte, szaporán záporozó könnyeivel benedvesítve az aranyszínű tincseket. Átszellemült mosollyal oldódott fel kislánya ölelésében, végre békére lelve. A fájdalom görcsös szorítása a szívében enyhült.

A Nap egyre magasabbra emelkedve, lágy sugaraival apránként feloszlatta a szürke felhőket. Mielőtt végleg elcsitult volna még egy utolsó széllökés elfújta kettejük ölelkező alakját, mint a viharos hajnalra emlékeztető utolsó áttetsző ködfoszlányt.