Ő, aki túlélte

 A medveállatka egy olyan csodálatos, mikroszkópikus lény, ami gyakorlatilag halhatatlan. A szabad űrben is túlél, az abszolút nulla hőmérséklet és a vákuum ellenére is, víz és élelem nélkül.

Tudósok mai napig kutatják, mi a titka az örök életű állatkának.

- Mi a legnagyobb félelmed ezzel a megbízással kapcsolatban?

- Hát... Nem is tudom. Talán az, hogy ezzel a hajóval is valami történik, én meg ott maradok egyedül egy meteoritra ragadva.

Márk csak hitetlenkedve nézett új kollégájára, arckifejezéséből ítélve nem tudta eldönteni, hogy Ottó csak viccel, vagy komolyan beszél. Ottó ugyanazzal a távolba révedő tekintettel méregette az előtte álló, egyre fogyatkozó korsó sörét, mint eddig, még csak a szája széle sem rebbent meg, valamiféle visszafolytott nevetést sejtetve.

- Pár éve, még a haditengerészetnél volt ilyen. A hajó aknára futott, elsüllyedt, rajtam kívül mindenki megfulladt. Egy kis zátonyra ragadtam majd' egy hétig, mire odaért a segítség. Szigetnek sem nevezném. Borzasztó volt.

- Ha ez vigasztal, az űrben ilyen nem történhet meg - Márk még mindig kereste a viccelődés jeleit Ottó arcán. Valóban megviseltnek tűnt, korához képest legalábbis biztosan, és nem is kételkedett benne, hogy részese volt egy ilyen borzasztó eseménynek, de azért az űrhajósok jellemzően pont nem attól félnek, hogy ott ragadnak egy meteoriton.

De Ottó csak kíváncsian pillantott rá, mint aki folytatást, hovatovább, magyarázatot vár. Márk kénytelen volt elfogadni, hogy jövendő kollégája komolyan beszél.

- Első sorban, ha az űrhajóval valami történik, azt senki sem éli túl. Ha kikerülsz a szabad űrbe, nem is tudom, mi történik veled előbb, megfagysz vagy csak simán szétrobbansz.

- Szétrobbanok? - Márk most már egészen biztos volt benne, hogy Ottó vagy zseniális viccmester, vagy értelmi fogyatékos. Vagy a kettő egyvelege.

- Hát... Tudod. Mint egy mélyvizi hal, amit kifogtak.

Ottó csak értőn bólogatott. Nem tűnt úgy, mint akit meggyőzött a hasonlat. Márk nem erőltette tovább az ismerkedést, inkább továbbállt a többi munkatársához, akik ugyan tökkelütöttek voltak, de legalább alap szinten tisztában voltak az űr működésével. Nem igazán nyugtatta meg a tudat, hogy Ottó lesz az új főmérnök a csapatban.

Ottó viszont évekkel ezelőtti hajótörötti múltjára emlékezett vissza, és a hideg is kirázta a gondolattól, hogy ismét hajóra szálljon. Annyi nyugtatta csak meg, hogy ez egy űrhajó, és talán kisebb eséllyel fut aknára. Az űr elvégre még a tengernél is nagyobb. Csak nem lesznek olyan balszerencsések, hogy pont a semmi közepén robban mellettük valami...

...Reménykedése megalapozatlannak bizonyult. Ottó fejét csóválva nézte végig, ahogy a piros vészjelző villogásának ütemére újra és újra megismétlődik a felszólítás, hogy hagyják el a hajót. Mindenki fejvesztve rohant a mentőkapszulák felé. Az űrhajó hajtóművét működtető reaktor menti kis kijelzőn egyre ijesztőbb színeket öltött a robbanás közeledtét jelző számláló.

De a végtelen, üres űr nem várta meg, hogy a reaktor magától robbanjon. Újabb aknára futottak, és a hajó teljes alsó harmada egyszerűen eltűnt. Ottó tágra nyílt szemmel, riadtan nézett ki a semmibe, miközben a vákuum egy pillantás alatt kiszippantotta a hajó belsejéből.

Amíg várta, hogy kiderüljön, megfagyni vagy szétrobbanni fog-e előbb, az a megnyugtató gondolat ötlött fel a fejében, hogy talán most néhány bajtársa megmenekült. Látta a mentőkapszulák fehér pöttyeit szétszóródni, mint mikor a patkányok szaladnak ki a tűz mellől. Aztán látta, hogy valamelyik mentőkapszula egy újabb aknára futott, és a robbanás elsöpörte az összes kis eszközt. A lökéshullám megforgatta Ottót a tengelye körül, és lendületesen eltaszította a szikrázó-lángoló roncs mellől.

Szédületes sebességgel pörgött, a hányinger kerülgette, de sehogy se sikerült tényleg hánynia. Nem tudott levegőt venni, hiába szívta volna tele a tüdejét, bordáinak rácsa nem tágult, az erőlködéstől pedig csak még jobban elszédült. Első ijedtségét leküzdve rájött, hogy tulajdonképpen csak a megszokás miatt akart volna annyira levegőt venni, igazából csak a mozdulat megnyugtató ritmusa hiányzott neki, nem is maga az éltető oxigén.

Megnyugodva vette tudomásul, hogy megfulladni nem fog, így hát türelmesen pörgött tova, várva mikor fagy halálra vagy robbantja szét a testét feszítő belső nyomás. Esetleg mikor lapul ki, mint egy mélyvizi hal a felszínen.

Amikor az ember szabadon pörög az űrben az elkerülhetetlen véget várva, valahogy az idő is lelassul. Ottó megpróbált egy fix pontot találni a pörgése közben, amihez viszonyítva számolni tudja a fordulatokat, de a keresgéléstől csak még inkább rosszul lett, így inkább érdeklődve nézegette a csíkokká összeolvadó csillagok millióit maga körül. Egyszerre a világmindenség zsúfoltságában és a szó szerinti semmi ölelésében lebegett. Őt mégis az a gondolat riasztotta meg leginkább, hogy teljesen egyedül van, és most még csak egy korallzátonyba se tud megkapaszkodni, hogy esetleg valamiféle segítséget várjon.

Mintha csak az égből pottyant volna, pörgése során időnként egy sötét kődarabot látott meg közeledni. A messzeségben még mindig lángoló egykori űrhajó fénye halvány árnyékokat vetett rajta, egyébként egészen biztosan nem vette volna észre.

Karjait lassan nyújtotta felé, és meglepő módon sikerült megkapaszkodnia a kődarabban. Nem volt sokkal nagyobb, mint a korallzátony, amin egykor megrekedt. Érdes felszínéről puha felhőben lebbent fel a ki tudja, hány évszázada gyülekező porréteg, halványan felszikrázva a távoli, lassanként csituló lángok fényében. Ottó szédelegve lehuppant egy kisebb árok tövébe, és a kemény falnak dőlve elnézett a messzeségbe, hátha attól elmúlik a rosszulléte.

A kődarab a váratlan találkozástól eltért pályájáról, így bár eredetileg belerepült volna egy közeli naprendszer központi csillagába, most egy kis bolygó körül keringő holdat célzott meg. Amit viszont sem a kődarab, sem Ottó nem tudott az az, hogy a holdon aktív katonai bázis működött, jó alaposan felszerelkezve mindenféle radarokkal, amik gyakorlatilag abban a pillanatban, hogy a kődarab feléjük vette az irányt, éktelen visításba kezdtek, jelezve a létesítmény teljes személyzetének az érkező vendéget.

Ami ebből a szempontból megnyugtató volt Ottó számára az első sorban az, hogy röpke másfél hétig kellett csak magányosan tengődnie a kődarabon, mire megtalálták.

Ami kevésbé volt megnyugtató, hogy a bázist nem emberi katonák lakták. A közel három méter hosszú, leginkább páncélos kukacokra emlékeztető lények mintha értetlenül vakarászták volna feji részüket pálcikavékony végtagokra emlékeztető nyúlványaikkal a kődarabon magányosan üldögélő ember látványára. Így lett Ottóból nem csak, hogy az egyetlen ember, aki túlélt az űrben, de az egyetlen ember, aki találkozott földönkívüliekkel is.

Az űrlény kifejezést nem használhatta rájuk, ugyanis azt a másfél hetes magányos utazása alatt önkényesen kisajátította.