Papírmasé

 Zia hiábavalóan hessegette az arca előtt döngicsélő bogárrajt, zümmögésük egészen a halántéka mögött visszhangzott, a teljes látószögét betöltő táncoló fekete pontok lassanként összefüggő feketeséggé álltak össze véreres szemei előtt.

- Szerintem lassanként verjünk tábort. Már majdnem lement a nap - törte meg a rovarok zsongását Raff rekedten. Már órák óta nem szóltak egymáshoz. Zia most is csak egy fáradt nyögéssel nyugtázta öccse javaslatát, miközben ott helyben ledobta válláról nehéz túratáskáját. Első dolga volt előkeresni a csomag mélyére süllyesztett fáklyáit. Az átható, szúrós olajszag ugyan semennyire sem illett bele az erdő hangulatába, de a feng-shui volt most az utolsó dolog, amire gondolni tudott. A zümmögő rovarhad szinte abban a pillanatban tűnt el, amint meggyújtotta az első fáklyát. Valószínűleg nekik sem tetszett a kerozin bűze.

- Így már jobb - csapta össze tenyerét elégedetten Zia. Azonnal megbánta a mozdulatot, összes ujjpercének minden egyes hólyagosra mart ízülete egyszerre sikított fel fájdalmában. Előfordulhat, hogy a könyvtáros finom bőrű keze nem elég edzett egy egész hetes vaderdei túrához? Bár Ziának el kellett ismernie, hogy talán még a kezei jártak legjobban az összes testrésze közül. Szinte hallotta, ahogy térde segélykérőn megnyikordul, miközben leült egy göcsörtös farönkre. Ugyan kényelmetlenül esett az ülés rajta, egyszerűen túl fáradt volt már, hogy felálljon és jobb helyet keressen, így hát maradt.

- Merre vagyunk pontosan? - kérdezte Raff már a tábortűz lobogó lángjai mögül. Fájdalmas ügyetlenséggel nyitott ki egy vacsorára szánt konzervet, de Ziát nem érdekelte öccse bénázása. Úgy vetette rá magát a felkínált babkonzervre, mintha az élete múlna rajta. Pedig egy héttel ezelőtt még el se tudta volna képzelni, hogy valaha megenne ilyesmit.

- Most vagyunk valahol itt. - bökött Zia univerzális evőeszközével egy pontra a térdére terített térképen. - Ha továbbra is nyugatra tartunk, akkor holnapra már el kéne érnünk a folyót. - az evőeszköz hegye, ami egyszerre volt villa, kés és kanál, nyílegyenesen szántott végig a papíron, halvány babszaftcsíkot hagyva maga mögött. - Elvileg onnan már csak egy könnyed túra van hátra.

- Bizonyára Langler is ezt gondolta. - dünnyögte Raff kedvetlenül.

Zia hagyta a levegőben lebegni a Raff szavai nyomán begyűrűző rossz előérzetet. Langler, Zia elődje két hónapja járt erre. És azóta sem tért vissza. Ahogyan a feljegyzések alapján egy csomó hasonló sorsú kalandor. Zia mégsem tudott megülni a fenekén, bár most már kezdte megbánni a döntését. De Langlerrel közel álltak egymáshoz. Nem hagyhatta annyiban a dolgot.

Reggel elgémberedett tagokkal, semmivel sem kipihentebben indultak útnak. Raff térképe nem hazudott, az ösvény lassanként lejteni kezdett, és víz csobogásának moraja szűrődött keresztül a rovarok szakadatlan zümmögésén. A párás levegő is mintha egy kicsit felfrissült volna, ahogy a folyó menti szélcsatorna enyhe szellője felkavarta a fák alatt rekedt hőséget.

Az ösvény egyenesen egy gázlóhoz vezetett, a síkos köveket kerülgető víz fehér habot vetett a tengerhez vezető nagy igyekezetében.

- Mi az ott? - mutatott Zia a túlpartra. Raff összeszűkülő szemekkel próbálta kivenni a fák árnyékában lengedező alakokat.

- Mintha valami szobrok lennének.

- Ugye nincs itt semmiféle törzsi terület? - kapta ki Raff hátizsákjának oldalzsebéből a gyűrött térképet Zia. Mintha bármi újat mutathatna a papír, annyit nézegette már, hogy szinte lekopott róla a tinta. Több bennszülött területét is feltüntették az alkotói, de a folyó ezen szakaszát senki sem követelte magának.

A túlparton mégis mintha emberalakok szobrai álltak volna.

- Ha már eddig eljöttünk... - Raff bizonytalan hangja nem győzte meg Ziát, de ő sem akart visszafordulni. Legalábbis addig nem, amíg nem tudja biztosra, hogy mi történt az elődjével.

Óvatosan átevickéltek a gázlón, a felszálló vízpermet frissítőn hatott zsíros izzadtsággal borított arcukra. Bokáig átázva, sárosan caplattak fel a kavicsos parton, mígnem újból ráleltek a korábbi ösvény folytatására. Az ösvény egy ideig ugyanolyan magabiztosan kanyargott előttük, mint a folyó túloldalán, de közvetlenül a fák alatt hirtelen abbamaradt. Nem halványult el, egyszerűen egy éles vágással mintha megszűnt volna létezni, ugyanaz a sűrű, összefüggő aljnövényzet állt előtte, mint körülötte minden más irányból.

És a növények között az árnyékban ott leselkedtek a különös szobrok, egymástól alig pár lépés távolságra.

- Mi a fene..? - suttogta Zia döbbenten. Raff csak némán közelebb lépett az egyikhez, és óvatosan megérintette.

- Ez... Ez papírmasé? - elképedve néztek egymásra.

A szobrok embereket mintáztak, és valóban mintha papírból készültek volna. Kifejezetten bizarr látvány volt az őserdő közepén, több napnyi túratávolságra a legközelebbi civilizációtól. Ennek ellenére rendkívül élethű, aprólékos munkának tűntek, különböző korok öltözékét kifejezetten pontosan örökítve meg. Mindannyian egy irányba fordultak, és bár arcvonásaik kissé rücskösre sikeredtek, némelyiket a párás levegőben a moha is benőtte, mégis kivehető volt a döbbenet és félelem kifejezése rajtuk.

- Hátborzongató. - jegyezte meg Raff, pár lépést hátrálva, hogy fényképezőgépével a legjobb szögből örökítse meg a jelenséget.

- Hé, ez itt Langler! - kiáltott fel Zia döbbenten, mikor alaposabban szemügyre vette az egyik szobrot. Még a görbe szemüvege is pont úgy állt az orra hegyére tolva, ahogyan azt a valóságban tette.

Még közelebb lépett, és rájött, hogy az arcok nem véletlenül tűntek olyan élethűnek. A legtöbbjük szeme helyén csak egy üreges lyuk ásítozott, de Langler esetében egy fakó, kiszáradt golyó még mindig ott virított.

Egy ilyen szemet nem lehet papírból másolni.

- Raff... menjünk innen! - suttogta Zia rémülten, és már indult is öccse felé.

Hangos kongással hátrált neki egy kemény, rugalmatlan valaminek. Megfordult, és hiába tapogatta volna ki a szélét, csak oldalirányba tudott haladni, vissza a folyó felé már nem. Mintha egy végtelen, vastag üvegfal állta volna az útját.

- Raff. Raff! - kiáltozott, de öccse mintha meg se hallotta volna, fényképezte tovább a folyó felől a papírmasé-szobrokat. Integetett, de látszólag Raff nem látta.

Szíve a torkában dobogott, nehezen lélegezve próbált meg nyugalmat erőltetni magára. Ha hátrafelé nem megy, talán előrefelé kijuthat az üvegfal mögül.

Két lépés után ismét hangos kongással, fejjel előre ment neki a falnak. Homkolát dörzsölgetve tántorodott hátra, ismét háttal esve a mögötte álló üvegnek. Kitárta a karjait, de érezte, hogy oldalirányból is egyre szűkül a helye.

Pár pillanat múlva karjait teljesen teste mellé szorította a láthatatlan üvegfal, orra és feneke fájdalmasan lapult ki, ahogy egy dobozba zárva, mozdulni képtelenül állt.

- Zia? Merre vagy? - hallotta Raff hangját közeledni, és hiába szólt volna, képtelen volt figyelmeztetni.

Hangos kondulást hallott, és szeme sarkából látta, ahogy Raff hozzá hasonlóan megrémülve igyekszik szabadulni. Újabb kondulás, ahogy szemből is nekiment az üvegnek.

Érezte, ahogy egy lehetetlen erő mintha kiszívná a levegőt a végtagjaiból, lassanként összeaszó bőre éktelenül viszketett, de bármennyire is vágyott megvakarni, nem tudott mozdulni. Lábai nem tudták megtartani a súlyát és összeesett volna, ha az üvegfal nem tartja olyan szorosan.

Úgy tűnt, hogy a viszketés egy örökkévalóságig tart, pedig látta az árnyékok mozgásán, hogy alig telhetett el egy óra. Mire elmúlt a viszketés, már nem érezte semmijét, csak a szemét tudta kétségbeesetten mozgatni jobbra-balra. Az üvegfal hirtelen mintha megszűnt volna körülötte, élénk csilingelést hallott, és egy fényvillanással kitisztult előtte a világ.

Minden vágya volt pislogni, a szeme szúrt a szárazságtól, de képtelen volt. Durva, rücskös szemhéja karcolta szemgolyója két szélét, látása lassanként elhomályosult, fókuszálni már régóta nem tudott. Érezte, hogy egy könnycsepp megállíthatatlanul kibuggyan a szeme sarkában, de ahogy leszánkázik arcán, már nem.

Lassanként leszállt az éj, az árnyékok óvatos tolvajokként settenkedtek elő a fák alól, egyre nagyobb területet beborítva körülöttük. Zia beletörődött sorsába, már csak azt várta, mikor ér véget ez a rémálom.

Egy halk neszre lett figyelmes, ami valahogy nem illett bele a környezetébe. Mintha valaki gyors egymásutánban üvegpoharakat kocogtatott volna egymáshoz.

Egy hatalmas, hosszúkás szőrös ízelt láb jelent meg mellette, végén kampószerű üvegkarommal. Majd a másik oldalán egy újabb. És még egy. Majd hirtelen egy hátborzongató arc jelent meg előtte. Nyolc üvegszeme vakon bámult a semmibe, minden mozdulatra egy kicsit összeütődtek, csilingelésük egy kellemes vacsora érzését keltették. Alatta recés, szőrös csápok tapogatóztak Zia felé. Mögötte hatalmas, tátongó üreg, ami feltételezhetően egyenesen a gigantikus pók gyomrába vezetett.

Zia meglepetésére a lény nem ette meg. Még csak nem is szúrt belé. A tapogatózó csápok ragacsos, kellemetlen anyaggal vonták be a szemét, ami különös módon kellemes megnyugvást hozott a száraz, kimerült golyóknak. Hirtelen megszédült, egy pillanatra minden elsötétült előtte, majd legközelebb már kívülről nézte magát, egy üveggolyóba zárva, ahogy papírmasé szobra élettelenül áll, riadt kifejezéssel durva arcán.

Addig észre sem vette, hogy ismét szabadon tud mozogni, míg a hatalmas pók át nem lendült Raff papírmasé szobrához, és a lendület hirtelen nekidobta az üveggolyó oldalának. Nem érzett fájdalmat, de megkönnyebbülést annál inkább. Végigropogtatta az összes ízületét, furcsamód kifejezetten könnyűnek érezte magát. Az elmúlt napok túrázása nem hagyott nyomot rajta.

Végignézte, ahogy az óriási pók Raff szemeit is bekeni a különös ragaccsal, majd csodás kilátás tárult elé, ahogy a szörnyeteg öccse fölé magasodott, testével eltakarva őt előle, de cserébe a folyón lágyan csordogáló holdfény fehér csillogását mutatva neki.

- Zia? - hallotta tompán oldalról. Egy üvegfal választotta el őket, Raff is egy üveggolyóba került.

- Mi történt?

- Zia? - egy újabb meglepett hang szólt, ezúttal alatta. Lenézett, és ismerős, kíváncsi szemüveget pillantott meg.

- Langler! Hát mégis jól vagy?

- Bizonyos értelemben. - jól ismert, tanárbácsis mozdulattal vette le szemüvegét, hogy foltos inge sarkával megtörölgesse. - A külvilág számára meghaltam. Ahogy ti is.

- Mi történik velünk? - Raff kétségbeesetten nézett körbe. Mögöttük csak az üres feketeség tátongott, előttük viszont karnyújtásnyi távolságból láthatták a sűrű őserdő éjszakai oldalát. A felröppenő madarak és a sűrű rovarrajok azonban csak némán suhantak el előttük, semmilyen hang nem szűrődött keresztül az üvegen.

- Nos fiatalúr. Az a helyzet, hogy ez a rendkívüli lény, ami most itt velünk mozog, teljesen vak. Szüksége van a mi látásunkra, hogy körülnézzen néha a világban.

- És az a sok ember, akiknek a papírmasé alakja ott állt...

- Igen. Bizony, őket mind elhasználta. Egyszer minket is lecserél majd, gondolom.

- És addig?

- Addig sajnos mi látunk helyette.

Zia elkeseredetten bámult ki az üveggömbjén túlra. A lombok között cikázva szédítő sebességgel haladtak, egyre közelebb kerülve egy reszketeg, távoli fényhez.

Az óriási pók újabb áldozatához közeledtek.

És nekik végig kellett nézniük, ahogyan az ő lelkét is bekebelezi.

Zia azt kívánta, bárcsak sose indult volna el erre az útra.