Psychedelium

 Villámló szemekkel néztünk egymásra a banyával. Egyik kezem a hűvös, aranyozott kilincsen, a másik pedig teletömött bőröndöm fogantyúján.

- Nem vagy szívesen látott vendég nálunk - jelentette ki a némber, fenyegetőn rázva felém mutatóujját.

- Nem is szívesen vagyok veled összezárva! - vágtam vissza, hevesen kirántva karom a férjem kezéből. Tomi megpróbált visszahúzni, némileg megnyugtatni, de nem érdekelt a mondandója. Elegem van.

- Szívem, kérlek, beszéljük meg - próbálkozott Tomi, segélykérőn nézve apjára, aki hozzá hasonlóan próbálta lefogni a vén keselyűt.

- Nincs mit megbeszélnünk. Egy percig nem maradok tovább. A következő járat Frankfurtba két óra múlva indul, még pont elérem, ha most indulok.

- Úgy is van, menj csak el! Senki sem kíváncsi rád!

- Életem, ugyan már... - apósom meglepően normális férfi volt. Kíváncsi lennék, mégis milyen gonosz bájitallal vette rá ez a boszorkány, hogy elvegye és gyerekeket csináljon neki. Biztos fénykorában még varázspinája volt. Most meg már persze fogadni mernék, hogy az is beszáradt és megsavanyodott, mint úgy általában az egész némber.

- A kérdés azt hiszem, tárgytalan. - jelent meg Emma a telefonját lobogtatva. - A közelgő hóvihar miatt az összes járatot törölték. Azt hiszem, mégis kénytelen vagy maradni. - az áruló. Természetes, hogy a bátyja mellé áll. Gyilkos tekintettel néztem rá, majd megadtam magam a tényeknek. Ingerülten ráztam le magamról Tomi kezét, és bőröndöm hátrahagyva döngő léptekkel caplattam fel a széles, aranyozott korláttal szegélyezett sima márványlépcsőkön.

Mondtam volna, hogy a városban keresek egy szállást, de karácsony előtt két nappal erre akkor sem sok esélyem lett volna, ha nem az őrült anyósom semmi közepén álló vidéki villájába szerveztük volna az ünneplést. Mondtam én, hogy ez lesz. Tudtam előre. Az a banya már akkor sem örült nekem, amikor Tomi bemutatott neki, és ez csak rosszabbodott az idő előrehaladtával. Csoda, hogy az esküvőnket nem szabotálta.

Hangosan csaptam be magam mögött az ajtót, a vendégszoba- mit szoba, lakosztály!- ridegen fogadott. Ahogy az egész villa. Átjárta anyósom gyűlölete minden porcikáját, beleitta magát az elegáns, visszafogott mintázatú tapétákba, a lakkozott felületeken keresztül beszívódott a drága faburkolatokba és az egyedileg készíttetett bútorok puha kárpitjába. Mindenből az ő savanyú szaga áradt, mindenhonnan az ő ellenszenvét éreztem. És így élvezzem a szeretet ünnepét. Jó vicc.

- Lilla, kérlek, beszéljük ezt meg - nyitott be Tomi idegesítően nyugodt hangon. Nem igaz, hogy őt nem bosszantja az anyja viselkedése. Dühösen néztem ki az ablakon, az eget betöltő szürke felhőtakaró hűen tükrözte a hangulatom. A kopár, barna talajból kiálló göcsörtös fák megkínzott kezekként nyújtóztak az ég felé, hosszú fekete karmaikon bágyadtan lengedezett egy-két elfelejtett aszott levél. Vigasztalan látványt nyújtott, pedig bizonyára nyáron nagyon szép lehetett innen a kilátás. Ha nem lenne köd, a Balatont is láthatnánk.

- Nincs mit megbeszélni ezen, anyád egy vén szipirtyó. Rád nézve is megalázó a viselkedése.

- Engedd el. Anyám már öreg, nem fog változni. Évente egyszer találkozol csak vele, ennyit igazán elviselhetsz belőle. Én is elviselem a te szüleidet.

- Ők nem szoktak téged lekurvázni.

- Azt nem, de apád elég ferde szemmel néz rám. Gyanítom nem érek fel az ő elvárásaihoz én sem. - igaza van. Némileg megenyhülve fordultam felé, gyengéden elmosolyodva a látványon, ahogy esetlenül egyensúlyozott egy csinos ezüsttálcát, rajta gőzölgő illatos forralt borral. Gyors puszit nyomtam a szája szélére, miközben elvettem tőle a tálcát és biztonságba helyeztem a kis éjjeli szekrénykén, hogy aztán felé nyújtsam az egyik bögrét. A fűszeres, meleg ital most valóban jól esett, lelkem mélyéig felmelegített. Na jó, Tominak talán igaza van. Ezt a néhány napot talán mégis csak ki lehet bírni. Majd messze elkerülöm az anyját, amennyire csak lehet. Kacéran néztem rá bögrém felett, kivettem a kezéből az ő italát is, és ellentmondást nem tűrőn húztam magamhoz az ágyra. Legalább ennyi előnye legyen az ittlétünknek. Itt most nincs irigy szomszéd, aki pont a csúcspont közeledtével kopogna át a zajokra panaszkodva.

Jelentősen jobb kedvűen csatlakoztam este a vacsorához. Emma és a fiúja már ott ültek az elegánsan hímzett terítővel borított hatalmas asztal egyik sarkánál. A levegő egy pillanatra megfagyott, amikor apósom is megjelent, oldalán a banyával, de úgy tűnik időközben ő is képes volt némi nyugalmat diktálni a nejébe, mert csak egy megvető pillantást kaptam tőle, egyébiránt nem vett rólam tudomást. Ha így alakulnak az ünnepek, akkor nem is lesz ez olyan rossz.

Semmiségekről cseverésztünk a család normálisabbik felével amíg kihozták a vacsorát. Már önmagában az illatoktól összefutott a nyál a számban, a reggeli repülőút óta nem ettem semmit. Hasam hangosan kordult, ahogy bőségesen meglocsoltam a ropogósra sült oldalast a tányéromon a lágy, tejszínes gombaszósszal. Vidám gombafejek mosolyogtak rám, ahogy lefolytak a hússzelet két oldalán, elkeveredve a vajas krumplipürével. Pont, ahogyan szeretem.

Világomról megfeledkezve estem neki a vacsorának, csak fél füllel figyeltem, ahogy Emma az egyetemi szakdolgozatáról mesél a családnak. A régi szép idők, amikor még csak ennyi volt az összes gondom. Újabb adag gombás krumplit tömtem a számba, még jobban beleveszve az étkezés élményébe. A hangok már csak távolról érkeztek hozzám, tompán, mintha víz alól szólnának. Kicsit megszédültem a hirtelen cukorsokktól, felnéztem, hogy a poharamért nyúljak, de a kezem fél úton megakadt a mozdulatban. Nagyon különös érzésem támadt. A mozdulataim sokkal lassabbak voltak, mint megszoktam. A kezem szinte szétfolyt a térben. Megmozgattam az ujjaimat, enyhén bizseregtek, ahogy lassan engedelmeskedtek. Mintha sokszorozódva láttam volna őket, minden mozdulattal bőrszínű csíkot húztak maguk mögött, hogy aztán a milliónyi ujj-másolat egy pillanat alatt egyesüljön a végcélban.

- Mi történik? - motyogtam, hangom furcsán kongott, eltorzulva, mintha százszoros lassítást kapcsoltak volna be egy lemezjátszón.

- Megmérgeztél! - jutott el hozzám a mély, elnyújtott magánhangzókkal együtt is egyértelműen vádló hang. A testem csak lassan követte a kiadott parancsaimat, szinte egy örökkévalóság múlt el, mire a hang felé tudtam fordulni. Anyósom riadt tekintetével találtam magam szemközt, ahogy megzavarodva figyelte lassú, elnyújtott mozdulatait. Apránként körülnéztem, de senki más nem volt ott rajtunk kívül. Az asztal, az étkező, az ablakon túli vigasztalan téli éjszaka mind-mind ugyanazok voltak, de Tomi, vagy a család bármelyik másik tagja a személyzettel együtt eltűnt.

Magunkra maradtunk a banyával ebben a pszichedelikus világban.

- Hova tűntek a többiek? - szavaim tompán visszhangoztak a lelassult térben.

- Őket is megmérgezted! - még ilyenkor is sápítozik, nem igaz. Szerettem volna némi józan észt verni bele, lehetőleg egy péklapáttal vagy inkább egy öntöttvas palacsintasütővel, de minthogy egyik sem volt pont kéznél, úgy döntöttem, figyelmen kívül hagyom a hisztériáját. Lenéztem a tányéromba, hogy aztán riadtan pattanjak fel a helyemről. A tányéron a pillanatokkal ezelőtt még ropogós, frissen illatozó húsban most kukacok mászkáltak, nyálkás felszínén szürke penész tanyázott. A megkeményedett krumplipüréből émelyítő szag áradt, a kettőt zöldesre színezte a megfonnyadt gombákkal teli romlott, nyúlós szósz.

Ismét visszatekintettem a vén keselyűre, aki most arcát tapogatta. Apránként folyt le a bőr róla, szeme alatt egyre mélyebbre húzva a sötétlilás táskákat. Kétségbeesetten próbálta visszatolni a helyére a bőrt, de igyekezete hiábavalónak bizonyult. Rápillantottam a kezemre, ahogy felemeltem a karomról is úgy folyt le a bőr, mintha gumiból lenne és nehéz súlyok húznák lefelé. Nem fájt, csupán egy általános, enyhe bizsergést éreztem a testem minden pontján. Ugyanakkor rendkívül bizarr látványt nyújtott. Tulajdonképpen az egész étkező, minket is beleértve, azt az érzést keltette mintha egy Salvador Dalí festményben lennénk.

A hátborzongató látványt hirtelen egy dörrenés zavarta meg. Egy emberként rezzentünk össze a banyával, és azonnal a hang forrása felé kaptuk a fejünket. Egy hópehely ütközött az ablaknak, a tenyérnyi méretű kristályképződmény mélyen belesüllyedt az ujjnyi vastag üvegbe, apró hajszálrepedések millióit indítva útjára. Újabb dörrenés, ahogy még egy hópehely zúgott az ablaknak. Egyre sűrűbben érkeztek a csattanások, immár az épület minden szegletéről. Kisebb-nagyobb hópihék kezdték el bombázni a drága kúriát, félő volt, hogy hamarosan az ablakot is betörik.

- Szerintem menjünk innen. - indítványoztam aggodalmasan, felrángatva anyósom ültéből. A vénasszony meglepő módon nem ellenkezett, talán ő is belátta, hogy nem vagyunk itt biztonságban.

Kínkeserves lassúsággal jutottunk ki az étkezőből. Visszafordulva még láttam az első mozdulatot is, ahogy felhúzom a szipirtyót a helyéről, testünk színes csíkot hagyott magunk mögött. Minden lépés egyre nehezebbnek bizonyult, önmagában már a levegő ellenállása kifárasztott. Lassanként úgy éreztem, hogy egy sűrű zselében próbálok előbbre jutni, lábamra lenézve láttam, hogy a drága, kézzel szőtt szőnyeg szálai apró kezekként kapaszkodnak cipőmbe, rágóként megnyúlva húzva vissza minden lépésnél.

- Mit műveltél velem? - rántotta ki magát a banya a kezemből, csontjai olvadt gumiként nyúltak meg a mozdulattól. Mikor elengedtem, szemmel láthatóan keményedtek vissza a tagjai, és lett ismét felismerhető a karja. - Megmérgeztél! - sápítozott továbbra is számon kérőn nézve rám.

- Mégis mi bajod van?! Én is itt ragadtam veled! - hangomat szinte elnyomták a hópelyhek egyre sűrűbben érkező döngései. Ezek szerint az ígért hóvihar megérkezett. Csak egy kicsit másképp a megszokottnál. A szipirtyó elhallgatott. Egy pillanatra mintha elgondolkodott volna. Már ha képes ilyesmire a csökött agyával. Aggodalmasan körülnézett, arcára kiültek a gondolatai. Először az ablakoknak csapódó öklömnyi hópelyheket vette szemügyre, majd az apránként szétfolyó világot körülöttünk.

- Ez biztosan nem hallucináció.

- Ezt mégis miből gondolod? - mégis milyen jelből következtetett erre? Vajon az ő fejében ilyen a világ egyébként is? Ez mondjuk sok mindent megmagyarázna.

- A nyanyának igaza van! - hangzott fel egy magas férfihang hátborzongató, visszhangzó hahotázás kíséretében. Nem tudtam eldönteni, hogy a nevetés az ijesztőbb, vagy hogy ebben az elfolyt, belassult világban az ismeretlen hang teljesen normálisan szólt. Nem voltak elnyújtott magánhangzók, nem torzult el, azt leszámítva, hogy bosszantóan jókedvű és idegen volt, nem volt semmilyen szempontból sem különleges.

A puha, vörös szőnyeggel borított márványlépcső tetején egy furcsa figura állt. Úgy nézett ki, mint egy antik, kézzel festett kártyalapon az udvari bolond- kék és piros mintás kezeslábasa egy hosszú, pödört orrú cipőben ért véget, melynek visszakunkorodó csücskéről kis csengettyű lógott. Fején kétszínű sityak illegett, négyfelé álló kis ágai végén aprócska bolyhok lifegtek. Bár úgy tűnt, mintha maszkot viselt volna, arca mégis megdöbbentően élethű és rendkívül hátborzongató volt. Fehér, mintha mésszel festette volna magát, orra hosszú és görbe, szája aránytalanul nagy és vörös, állandó vigyorba torzulva. Különös pózban állt, mint az említett kártyákon a megfestett figura, egy lábon egyensúlyozva, másikat felhúzva, furcsán meggörnyedve, kezeivel hadonászva. Mintha egy emberi horogkeresztet akart volna formázni.

- Hol vagyunk akkor, ha nem hallucináció? - kicsit úgy éreztem magam, mint mikor egy bolondot arról kérdezek, hogy szerinte kik építették a Holdat.

- Üdvözöllek benneteket Psychedeliumban! - mintha súlytalan lett volna, az udvari bolond lepattogott a lépcsőkön, egészen közel hozzánk. Közelről nézve még hátborzongatóbb volt az arca, haragoszöld szemei körül repedezett ráncok húzódtak szinte a füléig, szoborszerű arcának egy különös, valószerű részletet kölcsönözve.

- Meghaltunk? Ez itt a pokol? - természetesen anyósomnak egyből ez ugrik be. Kivételesen nem tudom hibáztatni ezért.

- Nem, ez itt Psychedelium, most mondom. - kuncogott az udvari bolond, egyik lábáról a másikra pattogva. - Ez itt se nem a pokol, se nem másféle hely. Gondoljatok rá úgy, mint a tudat börtönére. És innen nincs menekvés! - az utolsó szót gúnyosan elhúzta, valószerűtlenül hosszú, hófehér mutatóujjával játékosan integetett, majd egyszerűen egy halk pukkanás kíséretében szivárványszínű buborékokká robbant. Kellemetlen, kénes szag maradt a nyomában. Döbbenten pislogtunk egymásra anyósommal, a jelek szerint akármilyen bolond is a banya, ő az egyetlen ésszerű jelenség ebben a látomásban.

- Vajon hogy jutunk ki innen? - morfondíroztam félhangosan, figyelve, ahogy az utolsó színes buborék is kipukkad, különösen kellemetlen szagot hagyva maga után. Mintha egy nyílt csatorna mellett állnánk.

- Sehogy sem juthattok ki innen! - az udvari bohóc bosszantóan jókedvű hangja testetlenül visszhangzott végig a kúria folyosóin, idegesítő kuncogása csak tovább borzolta egyébként is táncoló idegeimet. - Hacsak... - halk pukkanás, és ezúttal csak csilingelő sipkás feje jelent meg előttünk a semmiben. Hófehér arcán drámaian túlzó, elgondolkodó kifejezés jelent meg. - Hacsak esetleg meg nem ölitek egymást! - arca felderült, szája ismét valószínűtlenül széles vigyorra húzódott, a vörös ajkak szó szerint a füléig értek. - Ha jól sejtem, ez talán menni fog nektek!

Ismét kuncogott, majd ezúttal a halk pukkanását nem követték szivárványszínű buborékok, helyettük két rozsdás bárd koppant a puha szőnyegen.

Gyanakodva néztünk egymásra anyósommal. Arca kiismerhetetlen volt. Láttam, ahogy a nyelvét forgatja a szájában, láttam, ahogy szemét összehúzva méreget. Ujjait lassan nyitotta és zárta, mint aki elképzeli a bárd kopott markolatát a kezében. Talán még a mozdulatot is elképzelte, ahogyan hirtelen a nyakam felé csap és levágja a fejem a helyéről. Innen nézve elég tompa bárdokat kaptunk, de ismerve a banya érzéseit irántam, nem lepne meg, ha ennek ellenére is megoldaná a dolgot. Minden erejét bevetné. Többször is hevesen lecsapna. Akkor nem kellene a pénzét féltenie a magamfajta kis helyezkedő kígyóktól, ahogyan a délelőtt folyamán nevezett.

Szemem ide-oda ugrált a némber és a bárdok között. Egy ugrással elérhetném. Ugyan az udvari bolonddal ellentétben a mi mozdulataink még mindig lassított felvételként folytak szét az időben, merem remélni, hogy így is minimálisan gyorsabb és ügyesebb lennék a banyánál.

- Találjunk ki más megoldást. - jelentette ki végül, hátrálva egy fél lépést a bárdoktól. Egy pillanatra lemerevedtem a meglepetéstől. Szóval ennyire mégsem gyűlöl. Ennek örülök, nem szívesen öltem volna meg.

- Szerinted ha nem csinálunk semmit, az megoldja a problémát?

- Inkább végezzük ki a bohócot. - visszalépett a bárdokhoz, kínos lassúsággal lehajolt az egyikért, majd mikor kezébe fogta, varázsütésre szinkronba került a világgal. Mintha kikapcsolták volna a lassító szűrőt róla. Én is lehajoltam a másik bárdért, és szinte újjászületve egyenesedtem fel. A sarokban álló karácsonyfa fényei hirtelen felragyogtak, és a betáplált karácsonyi dalok is megszólaltak. Nem tudtam eldönteni, ez a borzasztó géphangú csipogás vagy a korábbi belassult világ volt-e a rosszabb.

- Gondolod, hogy az segítene?

- Próba-szerencse. - vont vállat lazán, mint aki minden nap ezt csinálja. Félelmetes ez az asszony. Egy pillanat alatt átalakult hisztérikus vén banyából céltudatos, határozott nővé. Új keletű csodálattal figyeltem, ahogy megdöbbentő ügyességgel pörgette ujjai között a bárdot. Fejünket összedugva álltunk elő egy tervvel, aminek a végén, ha minden jól megy, mindketten felébredünk ebből a rémálomból.

Egy emberként indultunk meg a cirádás bejárati ajtó felé, aminek a résein keresztül éles, csípős hideg szivárgott befelé. Úgy gondoltuk, hogy ha a bohóc azt látja, nem fordulunk egymás ellen, akkor talán előcsalogathatjuk. Nekiveselkedtünk és nagy nehezen kinyitottuk az ajtót, csak hogy aztán elképedve bámuljunk ki a faragott kőkerítéssel szegélyezett teraszon túli világra. Havazott. Az egyébként megnyugtató, romantikus látvány most meglehetősen apokaliptikus képet festett elénk. Az öklömnyi hópelyhek tüskéiknél fogva egymásba gabalyodva bucskáztak le a fákról, magukkal sodorva ágakat, törzseket, felszántva a saras talajt mély, nedves árkokat vájva a földbe. A kerítés kőkorlátjának jelentős része hiányzott, és egy nagy dörrenés kíséretében pont a szemünk láttára vitte le egy újabb hópehely az egyik sima falú oszlopot, ami a tetőt tartotta a fejünk felett. Az éles szélű, egyébként gyönyörű kristályok egymásra halmozódva már bőven vállig érő takarót vontak az épület fala mellé, akaratlanul is Csipkerózsika álmát védő tüskés sövények jutottak róluk az eszembe.

Anyósom nem teketóriázott, határozottan kilépett a hóesésbe, és várta, mikor esik neki egy tüskés ágyúgolyó. Én a magam részéről meggondoltam magam, az életösztönöm még ebben a Psychedeliumnak nevezett furcsa helyen sem hagyott cserben. Fél szemmel láttam, ahogy egy hópehely egyenesen felé tart, és még sikerült az utolsó pillanatban félrerántanom előle, így éppen csak egy kicsit sebezte meg a vállát, keskeny vérpatakot serkentve a vékonyka bőrből.

- Mi van, ha ez egy hallucináció, és ha itt meghalunk, akkor meghalunk a józan világban is? - vetettem fel aggodalmasan.

- Hihihi, bizony ám, jogos kérdés! - pukkant elő mellettünk a bohóc váratlanul. Ijedten ugrottunk egy fél lépést hátra, és egy gyors szemvillanással nyugtáztuk, hogy mindketten ugyanarra gondolunk. - Ha meghaltok Psychedeliumban, bizony meghal a testetek is! Hé, mit csinálsz?

- Csak nézem, hogy valódi vagy-e. - léptem közelebb hozzá, önkéntelenül is hátrálásra késztetve a bohócot. Már nyújtottam is a kezem, hogy arcához érjek, de ügyesen kitért előlem, töretlen jókedvvel táncikálva.

- Ó, látom én, mi a tervetek. De ne félj, nem hagyom magam elcsábítani.

- Amúgy te ki vagy? - hajolt közel anyósom is. A bohóc észre sem vette, hogy megint hátrált egy fél lépést.

- Én a Psychedelium állandó lakója vagyok. Szörnyen magányos. - ujjaival könnyeket rajzolt arca két oldalára, száját komikusan lebiggyesztette, túlzón szomorú arckifejezést kölcsönözve magának. Szinte megsajnáltam. Vagy nem. Ismét az arca felé nyúltam, amire odakapta a fejét, és ezzel egy időben hátratántorodott a terasz kőkerítésének tátongó hiányától, majd nemes egyszerűséggel hátrabucskázott a hóesésbe.

Az egyik éles hópehely kristálydárdája egyenesen a szemét szúrta át hátulról, egy másik pedig fentről érkezve a mellkasának csapódott, mélyen behorpasztva, valamiféle zöld váladékot fakasztva. A bohóc egy tompa "uff" hangot hallatott, ahogy az ágyúgolyóként érkező hópihék kiverték belőle az utolsó szuszt is, majd apránként zöldre színezve szétfolyt a csillogó kristályok között.

Boldogan mosolyogva néztünk egymásra anyósommal, majdhogynem meg is öleltük egymást. A hópelyhek dobogása lassanként halkult, már egyre kisebb pihékben hullott a hó. Egy emberként rogytunk térdre, magam elé tekintve láttam, hogy a hótakaró visszacsökkent teljesen normális méretűre. Csípős szellőt éreztem az arcomon, néhány pihe lágyan megült az orrom hegyén, ahogy nagyokat köhögve öklendeztem még párat. Két tenyerem között zöldes árnyalatú hányás olvasztotta meg a havat.

- Semmi baj, drágám, már vége van. - Tomi egy meleg, puha kabátot terített rám.

- A szakácsinas varázsgombával fűszerezte véletlenül a szószt. - magyarázta apósom szomorúan. - Természetesen már menesztettük is.

Oldalra pillantva láttam, hogy anyósom is négykézláb szenved a pár centis hótakaróban. Bal karján vékonyka csíkban vér patakzott. Ahogy ijedten a férjemre néztem, megfagyott bennem a vér is. Arcát mintha hófehér mész borítaná, orra hosszúra nyúlt és görbe lett, szája irracionálisan széles vigyorra húzódott.

- Nincs menekvés! - kacagott a látomás. Lassan elhalványult, ismét Tomi megnyugtató arcát láttam magam előtt. Biztos csak a gomba utóhatása.

Anyósom arcát látva azonban elbizonytalanodtam, elhűlten nézett felváltva rám és Tomira. Ezek szerint ő is látta.